Reáliák és tabutémák fordításáról a magyar Kalevalákban

Reáliák és tabutémák fordításáról a magyar Kalevalákban

A finn eposz, a Kalevala mindig is számot tarthatott a magyar olvasók érdeklődésére. Ennek számos oka van, melynek kifejtését e tanulmány szűkre szabott keretei nem teszik lehetővé. Azonban, amit doktori disszertációm könyvvé írott változatának fülszövegében megfogalmaztam, röviden összefoglalja mindazt, amit ezekről az okokról gondolok:

„A Kalevala a finn kultúra mellett a magyarban töltötte be a legjelentősebb szerepet. Ez a könyv a finn eposz magyar fordításaival foglalkozik. A témaválasztást az indokolta, hogy hiányzik a magyar Kalevala-kutatások és Kalevala-irodalom színteréről egy olyan munka, amely a fordításokat helyezi a kutatás fókuszába. Ez a munka fordításelméleti keretben vizsgálja a Kalevala-fordításokat és fogadtatásukat, valamint bemutatja azokat a stratégiákat és megoldásokat, amelyeket az első fordítók arra használtak, hogy célszövegeikkel a magyar irodalomból hiányzó nemzeti eposzt legalább részben pótolják.”[1]

A finn eposznak öt teljes magyar fordítása van, sorrendben a fordítók és az első megjelenés éve szerint: Barna Ferdinánd 1871, Vikár Béla 1909, Nagy Kálmán 1972, Rácz István 1976, Szente Imre 1987.[2] Az említetteken kívül számos részfordítás is született a 19. és a 20. században. E tanulmányban azonban csak a teljes fordításokat vizsgálom, ahogyan a címből is látszik, két reália és néhány tabunak tekinthető téma megjelenésére fókuszálva a továbbiakban. Arra vagyok kíváncsi, hogy miként változott egy-egy finn kultúrához köthető fogalom lefordíthatósága, valamint a kényesebb témák tabuként való kezelése az idők folyamán.

Reáliák

Azokat a fogalmakat nevezzük reáliáknak, melyek lefordíthatatlanok a célnyelvre. Két szót választottam a vizsgálat tárgyául: a kantelét és a szaunát. Mindkettő a finn kultúra alapszavai közé tartozik. Napjainkban pedig már ebben az alakban élnek a magyar nyelvben is. Olyan finn nyelvi kölcsönszavakkal van dolgunk, melyek fokozatosan terjedtek el a magyarban. Ebből kiindulva feltételezhetjük, hogy a Kalevala-fordításokban is fokozatosan jelennek meg: az elsőkben még nem, de a 20. század utolsó harmadában már találkozhatunk velük, mint a magyar olvasó számára ismert fogalmakkal. 

 

A kantele

A kantele finn népi húros hangszer. A Kalevalában kettőt is készít a főhős Väinämöinen: az elsőt egy csuka állkapcsából, a másodikat pedig nyírfából, miután az első elvész a szampó visszaszerzéséért folytatott harcban.

 Az első és a második teljes magyar fordítás megjelenésekor a kantele szó és az általa jelölt tárgy nem volt ismert a magyar olvasóközönség előtt. A fordítóknak, Barna Ferdinándnak és Vikár Bélának, tehát két lehetősége volt: használni a kantele szót és konkretizációval magyarázni a jelölt tárgyat vagy analógia alapján a magyar kultúrkörben ismert húros hangszerrel helyettesíteni azt. A fordítók az utóbbi megoldást választották. Barna a koboz és a lant szóval: Lantját legott kézbe vevé/(…)/kéz-ügyébe a jó kobzot, Vikár pedig a hárfával, (csont)muzsikával, örömfával és hegedűvel helyettesíti a kantelét: Megvan immár a muzsika,/ Ím a hárfa megcsinálva; Ős örömfa hangra hozva./ Készen lett ím hegedűje.

Nagy, Rácz és Szente egészen más helyzetben volt, hiszen a 70-es, 80-as években már ismert lehetett a szó jelentése a magyar olvasó számára is, különösen a finn népköltészetet kedvelők körében.[3] Mindhárom fordító használja a kantele szót, ugyanakkor, Nagy Kálmán kivételével: halcsontos kantele lenne, élnek a konkretizáció lehetőségével is. Rácz Istvánnál a gondolatpárhuzam második sorában a hárfa, mint a kantele szinonimája jelenik meg: Bizony kitűnő kantelét lehet e csontból csinálni,/ ha van, aki tudja titkát, hogy csinálhat halcsont hárfát. Szente Imre pedig a kobozt és a lantot illeszti a gondolatpárhuzam soraiba: Lëhetne pedig belőle csukacsontos kantëlécska, készítője hogyha volna, csinálója csontkoboznak. vagy Akkor léha Lemminkäinen kantëlét kezébe kapta, öröm hangszërét ölébe, ujjai alá a lantot. A második kantele készítésénél már nem is a kantele kerül első helyre, hanem a koboz, amit a kantele és a lant szavakkal konkretizál: Akkor Väinölä-nek véne kobozt készítëtt a fábul. Hosszú nyári nap faragta, kantëlécskéjén kopácsolt párás földnyelv hajlatában, szélinél ködös szigetnek. Lantja ládikáját véste, keretët az új koboznak; ládát fája vastagábul, keretët kemény tövébül.

A 20. század végére a kantele már ismert volt a magyar olvasók körében is. Amint láttuk, a fokozatosság érvényesül a szó használatában: az első fordítások még nem használják, az utolsó háromból pedig csak Nagy Kálmán az, aki nem is keres a célkultúrában a kanteléhez hasonlító hangszert jelölő szót. Rácz és Szente is élhetett volna a Nagy Kálmán-i stratégiával. Hogy egyikük sem tette, az éppen a fordítói célkitűzéseikről árul el sokat: Rácznál a hárfa használata a kantele mellett mintegy a megmutatás gesztusát erősíti, Szenténél pedig a koboz előtérbe helyezése a honosítás egyik módjává válik.

A szauna

A szauna olyan helyiség vagy különálló faház a finn kultúrában, melyet forróra fűtenek. Napjainkban leginkább relaxációra használják szerte a világon. Régen azonban a szaunának többféle funkciója is volt a finneknél: tisztálkodásra használták, emellett pedig itt szültek a nők vagy itt ápolták a betegeket.

A kanteléhez hasonlóan a 19. században a szauna kevéssé volt ismert a magyar kultúrában.

Feltételezhetjük tehát, hogy az első fordítók, Barna Ferdinánd és Vikár Béla, körülírással magyarázta vagy analógia alapján olyan, a magyar olvasó számára is ismert szóval helyettesítette, mely hasonló funkcióval bíró helyiséget jelölt. Mindketten ez utóbbi lehetőséggel éltek. Barna legtöbbször a fürdőt használja, a gondolatpárhuzam második sorában pedig a szauna helyett elvétve a gőzbányát. Vikár ugyancsak a fürdőt, a paralelizmusban pedig a viskót illeszti fordításába, de emellett találkozunk a gőzlővel vagy a gőzszobával is.

A három utolsó fordítónál már megjelenik ugyan a szauna, de mindegyikük használja a fürdőt és valamilyen célkulturális megfelelőt is: Nagy Kálmán a fürdőházat, Rácz István körülírással a forró gőzt, Szente Imre pedig úgyszintén a fürdőházat.

Az újabb magyar Kalevalák megjelenésének idején már legalább olyan ismert volt a szauna szó, mint a fentebb vizsgált kantele, azonban valamiért mégis úgy érezték a fordítók, hogy célkulturális megfelelőt kell használniuk. Fordítói stratégiájukra magyarázat lehet, hogy maga a szauna intézménye nem volt a magyar kultúrában elterjedt. 

 

Tabutémák

A következőkben olyan tabunak tekinthető témákat vizsgálok, mint az incesztus, zoofília és a paráznaság. A Kalevalában több történetben is találkozhatunk e témákkal. Jelen tanulmányban a Lemminkäinenről szóló két énekben vizsgálom ezeket, mivel ebben találjuk a legtöbb és legkonkrétabb utalást a szexualitásra. Az összehasonlításban utalni fogok Vikár Béla 1901-ben megjelent A Kalevalából. A Lemminkäjnen-runók című szövegére is. Valamiféle fokozatosságot feltételezek a fordítások között: az időben később született fordítások valószínűsíthetően konkrétabban fogalmaznak, kevésbé eufemizálnak, mint a korábban születettek. Hiszen az első és az utolsó teljes fordítás megjelenése között több mint száz év telt el.

Incesztus

A Kalevalában több helyen is találkozunk incesztussal, a vizsgált énekekben azt a csordapásztort gyanúsítja meg Lemminkäinen, akivel a 12. ének végén találkozik. Talán a „gyakori” előfordulásnak is tulajdonítható, hogy Barna Ferdinánd már 1871-ben sem eufemizál:

Megcsufolád anyádhoztát,

Tenhugodat elcsábítád. (BF, 12:489-490)

Vikár az 1901-es szövegben csupán a kétsoros gondolatpárhuzamot olvasztja össze egy sorrá: Meggyaláztad tenfajodat. (1901, 12:489). A teljes szövegkiadásokban azonban már megtartja mindkét sort és konkrétabban is fogalmaz:

Szüléd szültjét szeplőztetted,

Tenned húgod fertőztetted. (VB, 12:489-490)

– szól Lemminkäinen a csordapásztorhoz, aki később a vesztét okozza.

A 20. századi fordításokban pedig ha lehet, még nagyobb fokú a konkretizálás, különösen Nagy Kálmán és Szente Imre szövegében:

anyád véréd megrontottad,

a húgoddal, véle háltál. (NK, 12:489-490)

megrontád szüléd szülöttit, testvérhúgodat teperted. (SzI, 12:489-490)

Rácz István – hűen a vikári hagyományhoz – nemcsak a formai megoldásokban követi elődje stratégiáját, hanem a tematikában is. Különösen, ami a gondolatpárhuzam második sorát illeti, ahol a hagyományosabb megront igét használja:

anyád lányát letiportad, testvérhúgod megrontottad. (RI, 12:489-490)

Zoofília

Az incesztus mellett ugyancsak a csordapásztor számlájára írandó a zoofília, mely az incesztusnál is súlyosabbnak bizonyul. Erre enged következtetni Barna Ferdinánd megoldása, melyből meglehetősen nehezen lehet kiolvasni a zoofíliát:

Minden lovat becsunyitál,

csikókat megnyomorítál, (BF, 12:490-492)

Ugyanez Vikár 1901-es szövegében jelentés-összevonással egy sorra redukálódik: Űzted aljas dolgaidat (VB, 12:490). Az 1909-es teljes szövegkiadásban pedig a következőképpen fogalmaz:

A lovakat sorra cseszted,

Kancák kis csikait csekted. (VB – 1909, 12:491-492).

Érdekes módon az 1935-ös, második teljes kiadásban ez a két sor átmetaforizált, kevésbé konkrét, mint az első kiadásban:

Láttuk ló-lidérc mivoltod,

Kis kancákkal kutyálkodtod. (VB – 1935, 12: 491-492)

A három utolsó fordításban a megront, csúffá tesz, meggyaláz igékkel igyekeznek a fordítók egyértelműbbé tenni a csordapásztor bűnét:

minden lovat megrontottál,

kanca csikóját csikartad. (NK, 12:491-492)

minden lovat megfertőztél, kis kancákat sem kíméltél (RI, 12:491-492)

csikókat is csúffá tetted, minden kancát meggyalázva. (SzI, 12:491-492)

Paráznaság

Lemminkäinen, a „dévaj fi” a Kalevala szerint nem túl erkölcsös ifjú, egyetlen célja minél több nőnek a meghódítása. Amikor leendő felesége, Kyllikki meghódítására indul, édesanyja figyelmezteti Lemminkäinent, hogy a rangbeli különbségek miatt pórul is járhat, a sziget lányai esetleg kinevetik, csúfolódni fognak vele. Lemminkäinen reakcióját anyja intéseire Barna Ferdinánd fordítása még eufemizálja, sőt, el is bizonytalanítja az olvasót az „áldozat” kilétét illetően:

A gyereket mellbe nyomom,

Öklöm hónya alatt hagyom. (BF, 11:89-90)

Ez már kevésbé mondható el a többi fordító megfelelő sorairól:

Kicsinyt küldök kebelükbe,

Karonülőt az ölükbe. (VB, 11:89-90).

keblükre gyereket szerzek,

ölükbe ringatni kölyköt; (NK, 11:89-90)

ha kerek hasukba kölyköt, csecsemőt csinálok nékik (RI, 11:89-90)

Babát bujtatok hasukba, ölbevalót az ölükbe” (SzI, 11:89-90)

Ugyancsak a metaforizáltság jellemző Vikár 1901-es változatában is Lemminkäinennek a szigeten eltöltött napjait elbeszélő részre:

Este lányok körül aggat,

Fürtösfejűeket faggat. (VB -1901, 11:146-147).

A vizsgált énekekben többször is előfordul olyan sor, amely arról szól, hogy Lemminkäinen nőkkel éjszakázik. Az 1901-es változatból minden ilyen sor kimaradt. Ez azért is érdekes, mert például Barna Ferdinánd korábban megjelent fordításában először ugyan kissé homályosan fogalmaz:

Nappal el van a lovakkal

Éjjel aztán a lyányokkal,

Cziczázgatva a szüzekkel,

A szép fürtös fejüekkel. (BF, 11:145-148)

– de pár sorral később nyomát sem látni annak, hogy tabuként kezelné e témát:

nem volt már ott egy leány is,

Nem bár a legártatlanb is,

A kivel nem szeretkezett,

A kivel nem ölelkezett.” (BF, 11:153-156)

Az 1909-es teljes kiadásban már Vikár is jóval konkrétabb:

Nem volt ottan lányka olyan,

Sem szűzecske még oly szent se,

Hogy ő hozzájuk ne érjen,

Hogy mellettük ne henyéljen.” (VB, 11:153-156)

A három utolsó fordító még tovább megy, és kétségét sem hagynak szövegeikben afelől, mit is tesz, mire is készül Lemminkäinen:

nem is volt leány közöttük,

nem volt szűz olyan szemérmes,

akihez hozzá ne nyúlna,

ne feküdnék oldalához. (NK, 11:153-156)

Nem hagyta ő öleletlen még a legszentebb leányt sem,

megfeküdte mindegyiket, szeplőssé tett minden szűzet.  (RI, 11:153-156)

egy se volt leány Szigetben, mégha mégoly ájtatoska, hogy ne játszott volna véle, ágyába ne vitte volna. (SzI, 11:153-156)

Következtetésként megállapítható, hogy a reáliákkal és tabutémákkal kapcsolatos előfeltevések csak részben igazolódtak be. Egyfelől igaz az, hogy az idő előrehaladtával a finn kulturális elemek olyannyira ismertté váltak, hogy a 20. században született fordítások esetén már nem volt szükség analógián alapuló, magyarázó, a magyar kultúrából ismert fogalmak beemelésére. Hogy mégis használták ezeket a fordítók a finn fogalmakkal együtt, velük párhuzamosan, az sokkal inkább a fordítói stratégiájukról árulkodik, mintsem a magyar olvasói elvárásokról. Rácz Istvánnál a megmutatás gesztusát erősítette fel a szauna forró gőzként és a kantele hárfaként való megjelenítése, Szente Imrénél pedig a honosítási szándék egyik megnyilvánulása a fürdőház és a koboz használata.

A tabutémák esetében az idővel egyenes arányos konkretizálás ugyancsak beigazolódott: az első fordítók sokkal inkább eufemizáltak, mint a későbbiek. Ennél izgalmasabb azonban, hogy a témák között is akad erőteljesebben tabuként kezelt. A három vizsgált közül a paráznaságot tekintették a fordítók a legkevésbé tabunak, és a zoofília tette leginkább visszafogottá még a 20. század végi fordítókat is.


[1] Varga P. Ildikó: Hiisi szarvasától a csodaszarvasig. A Kalevala magyar fordításai. EME, Kolozsvár, 2010.

[2] Kalevala (ford. Barna Ferdinánd). Budapest, MTA kiadása, 1871.; Kalevala (ford. Vikár Béla). Budapest, MTA kiadása, 1909.; Kalevala (ford. Nagy Kálmán). Bukarest, Kriterion, 1972.; Kalevala (ford. Rácz István). Helsinki, a fordító magánkiadása, 1976.; Kalevala (ford. Szente Imre). Nemzedékek és Nemzetőr, München, 1987.

A továbbiakban a fordítók nevének kezdőbetűivel jelölöm a fordításokból vett idézeteket: Barna Ferdinánd – BF, Vikár Béla – VB, Nagy Kálmán – NK, Rácz István – RI, Szente Imre – SzI.

[3] A finn népköltészet lírai dalaiból készült válogatás címe Kanteletar, melyből részletek Bán Aladár fordításában 1902-ben, majd Rácz Istvánéban 1985-ben láttak napvilágot.


sursa ilustrației: https://artmuseum.karelia.ru/en/collection-en/kalevala/

Varga P. Ildikó

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

Boszorkányság, nonhumán és deviancia Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében

Boszorkányság, nonhumán és deviancia Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében

Juha Hurme: Univerzum, finnül (Suomi)

Juha Hurme: Univerzum, finnül (Suomi)

Nagy Zalán versei

Nagy Zalán versei

A hét szövege – Kurt Vonnegut: Éj anyánk

A hét szövege – Kurt Vonnegut: Éj anyánk