A kortárs világ bűnbocsátó cédulái. A Fordulat 31., Kritikai pszichológia. Lélek és kapitalizmus c. lapszámának ismertetője

A kortárs világ bűnbocsátó cédulái. A Fordulat 31., Kritikai pszichológia. Lélek és kapitalizmus c. lapszámának ismertetője

Történik valami a lélekkel a kapitalizmusban. Erre a belátásra kísérel meg felelni a kurrens domináns pszichológiai diskurzus, amikor az embert bio-pszicho-szociális-spirituális lényként igyekszik konceptualizálni, akinek a pszichés rendellenességeit is kizárólag ezen beágyazottságok kontextusában lehet diagnosztizálni, aztán kezelni. Ennek ellenére úgy tűnik, ez az emberről alkotott modell pusztán névleges: kimerül a szakkönyvekbeli deklarációkban, ugyanis a társadalmi faktor vagy nem szolgáltat tényleges értelmezési keretet a pszichológiai praxisban, vagy nem képezi olyan reflexió alapját, amely kritikusan tudna viszonyulni a kapitalizmus rendszeréhez; továbbá – érvel Konrád Anna, aki maga is pszichiáter – nem áll a szakemberek rendelkezésére egy olyan metodológia sem, amely a gyakorlatban hasznosíthatóvá tenné a mentális jelenségek ilyen komplex modell szerinti felkarolását. Ennek az egyik oka az lehet, mint megtudjuk Kovai Melindának a magyarországi pszichoterápia intézményrendszerét is tematizáló tanulmányából, hogy a pszichoterápia általában, mivel jelentős részben magánpraxisban működik, csaknem kizárólag a középosztály privilégiuma. A pszichoterápiában tehát általában két középosztálybeli találkozik, s ennek folytán „nagyon csekély a tapasztalat – írja Kovai – más társadalmi rétegek pszichoterápiás kezeléséről”, olyanokéról, akiknek nem áll módjukban fizetni a terápiás szolgáltatásért. Így sem szakértői tudás, sem ezen tudásból következő kezelési módozatok nem jöhetnek létre a nem középosztálybeli népesség sajátos konfliktusairól.

Innen kiindulva a kurrens uralkodó pszichológiai diskurzust a jelen lapszám baloldali rendszerkritikus elemzés tárgyává teszi olyanként, ami az emberi pszichikus szenvedés lehetséges kontextusának kizárólag a szűkebb-tágabb családi környezetet tekinti, ezáltal puszta háttérré minősíti az egyébként nyilvánvaló társadalmi meghatározottságokat.[1] Olyanként is, ami csakis „a” személyiség patológiájaként képes válaszolni az emberi lélek diszfunkcionális működésére, amely individualizáció folytán mindössze megerősíti és újratermeli a társadalmi egyenlőtlenség számos formáját. S bár kritikaivá válik a kortárs domináns pszichológia egyik ága is, mihelyst az a Klaus Holzkamp-i értelemben vett polgári-liberális kritikai pszichológiaként inkluzívan viszonyul a nyugati identitáspolitikák kisebbségi tapasztalatot tematizáló pszichológiáihoz, még ez sem reflektál a kapitalizmust fenntartó stratégiák és struktúrák működésére, így megmarad a rendszert visszaigazoló társadalmi gyakorlatok szintjén. Holzkamp, a német kritikai pszichológia képviselője egy antikapitalista kritikai pszichológia mellett foglal állást, amely a kontroll tudományának tartott polgári pszichológiával szemben az emberi emancipáció „szubjektumtudományaként” tételeződik, s ilyenként célja, hogy az ember legyen képes tudatosítani a cselekedetei és az érzelmei szociális helyzethez kötött voltát, és ennek megfelelően legyen kész úgynevezett „kreatív fantáziákat” alkotni a rendszer megváltoztatását illetően.

Ezen a ponton talán nyilvánvalóvá válik, mennyire körülményes megragadni, hogy pontosan mi is képezi a kortárs „főárambeli” pszichológia részét, minthogy pszichológiákról beszélhetünk (a pszichológia elmélete és praxisa rétegzett, szerteágazó, nem egységes), nemkülönben a szakkönyvek tanúsága szerint is létezik igény arra, hogy a légüres térben elképzelt univerzális emberről való pszichológiai eszmefuttatások helyett például releváns témává váljon a szelf és a társadalmi helyzet kapcsolata, vagy az esszencializált jelenségek történeti átkeretezése. S amennyiben a szerkesztők nyitótanulmányának a definícióját tartjuk szem előtt – „kritikai pszichológiának olyan totális, radikális és immanens kritikát megfogalmazó pszichológiákat nevezhetünk, melyek így modernek, antikapitalisták és a társadalmi élet mechanizmusaiból merítik a kritikájuk normatív bázisát” –, az tűnik ki, hogy a kritikai vizsgálódásaik értelmében nem elég látni a társadalmat a pszichológiai elemzésben: kritikusan kell azt látni, mely tekintetben ott lappang a potenciális tettrekészség. Azt is mondhatnánk, hogy mára annyira lenne hiteltelen a kortárs domináns pszichológiai diskurzust az egyén társadalmi meghatározottságainak szem elől tévesztésével vádolni, mint amennyire pontatlan meglátás lenne az, hogy az előbb vázolt kritikai pszichológiai vonal kiüresítené vagy elértéktelenítené a pszichés fenoméneket a kapitalizmus kreálta determináló struktúrák javára. Ezen utóbbi úgy épül az előbbire, hogy a rendszerkritikusságot központi elemévé emeli avégett, hogy a fennálló rendszer megváltoztatását kilátásba helyezze.

Ennek a rendszerkritikus pszichológiai vizsgálódásnak a mintája lehetne Csányi Gergely és Kiss Kata Dóra Klímaszorongás vagy ökoaggodalom? Egy radikális ökopszichológia felé című, a lapszámban közölt tanulmánya. A szöveg a klímaszorongás köré épülő pszichotudományos diskurzust veszi górcső alá, Jason W. Moore teoretikus azon kiindulópontját elfogadva, mely szerint a kapitalizmus a környezet megszervezésének globális módja – olyan világökológia, amelyben az emberi és nem emberi cselekvők munkája a tőkefelhalmozás logikájának rendelődik alá. A marxi tétel („nem tudják, mégis teszik”) Slavoj Žižek parafrázisán át válik relevánssá a jelenlegi helyzetre: „tudják, de mégis teszik”, azaz tisztában vagyunk azzal, hogy a jelen termelési feltételek fenntarthatatlanok, valamint azzal is, hogy az ökológiai válság előidézésének mi is részei vagyunk, mégsem változtatunk ezen – a klímaszorongás-diskurzus ez előbbi jelenségnek pszichológiai aspektusaként értelmezhető.

Ökoszorongás alatt tehát a bolygónkat érintő nagy környezeti problémák internalizálásának az egyénre gyakorolt pszichológiai hatásait értjük. Problematikussá válik ebben a diskurzusban az APA-nak (Amerikai Pszichológiai Társaság) azon kijelentése, mely szerint nincs ökoszorongás: mindössze szorongás van, amelynek kezelése során a klinikusoknak elégséges az általánosított szorongás, depresszió és trauma kezelésében már bejáratott módszereket alkalmazni. Azonban, ahogy azt a szerzőpáros is kiemeli: „Ebből az következik, hogy a globális ökológiai válság csupán csak egy speciális körülmény, melyben az ember – pszichológiából már jól ismert – szorongásos reakciói végbemennek.” A tanulmány a klinikumnak azzal a jelenlegi perspektívájával szemben foglal állást, amely az ökológiai-gazdasági válságot pusztán egy lehetséges stresszorként, egy olyan kontextusként definiálja, amiben a szorongás végbemegy.

Hogy e szembehelyezkedést megérthessük, a szerzők kiemelik: a különböző szorongásdefiníciók közös pontja az, hogy mindenik egy negatív érzelmekkel járó állapotot ír le, amely azonban nem azonos a félelemmel, mivel a szorongásnak nincs tárgya (vagy az kevésbé kézzelfogható). Továbbá arra is felhívják a figyelmet, hogy a szorongás nem mindig kóros, hanem lehet egy adaptív stratégia a veszély elkerülése érdekében; akkor válik patologikussá, ha olyan szituációk tételeződnek veszélyesnek, amelyek valójában nem azok. Ennek tudatában kérdéses, hogy valóban katasztrofizálásról kell-e beszélnünk, ha elismerjük a probléma jelentőségét – amennyiben nem (és minden okunk megvan ezt feltételezni), az APA által adott tanácsok (pl. a hírek elkerülése), amelyek a társadalmi-politikai kontextualizálás helyett individuális keretben kínálnak orvoslási módszereket valódi megoldás helyett, az önbecsapás eszközeivé válnak, valamint a pszichotudományos módszerek egyik jellemző hatalomtechnikájaként működnek. A szerzők megjegyzik azt is, hogy a középosztály igényeit kielégítő egyéni terápiák – pontosan az individualizáció miatt – a középkori bűnbocsátó cédulákhoz hasonlítanak, mintegy feloldozva a pácienseket a társadalmi reflexió terhe alól, megkerülve a kulturális-gazdasági struktúrák hatásainak figyelembe vételét az egyén magánéletében.

Így a szorongás diskurzusában azok is patologizálódhatnak, akik a klímakatasztrófától okkal tartanak. „Egyáltalán szorongásnak nevezhető-e, ha egy elkerülhetetlen veszélyforrás nyugtalanít bennünket, melynek létezését a tudomány és a tapasztalat több ízben bizonyította?” – teszi fel a kérdést Csányi és Kiss. Ha el is fogadjuk, hogy a fenyegetettség valós, még mindig nem találtunk választ arra, hogy mi rejtőzik a žižeki „mégis teszik” hátterében. A tanulmány a kortárs kapitalizmus szubjektumának elemzésében véli felfedezni ennek magyarázatát, azzal érvelve, hogy a szubjektum megtalálja a módot arra, hogy ne kelljen tudomást vennie az igazságról, vagy legalábbis elviselhetőbbé tegye azt: az ideológia által. A mainstream pszichológia a klímaszorongás patologizálása által tulajdonképpen a valóságról való tudásunkat igyekszik ideológiára cserélni, és a valóság ideológiává transzformálásában jelentős szerepe van a kultúriparnak is, például a katasztrófafilmek által.

Az ökoszorongás kritikája tehát abban ragadható meg, hogy a megoldások valójában újratermelik az uralkodó jelentéseket és a hatalmi struktúrát. A megoldásokat a szerzők így az intézményi gyakorlatok újragondolásában és a problémaközpontú adaptív stratégiákban látják, mintsem a passzív attitűdben és a szorongás individualisztikus kezelése általi elhallgattatására tett kísérletekben. Ezért egy átkeretezést javasolnak: adekvátabb lenne az ökofélelem és ökoaggodalom kifejezéseket bevezetni, mivel ezek a negatív érzéseket a krízisre adott realisztikus válaszként ragadják meg. Ennek értelmében a szorongással való szembenézés segíthet kilépni a világhoz való inautentikus viszonyból és a hegemón társadalmi képzetekből, a negatív érzelmek átfordítása pozitív cselekvésbe pedig segíthet egy személyes és közös reziliencia kiépítésében.

Rövid lapszámismertetőnk azt volt hivatott megmutatni, hogy nemcsak megvalósítható a kritikai elmélet és a pszichológia gyümölcsöző interfésze, hanem egy ilyen vizsgálódásra gyakorlati igény is van. Mint mondtunk, történik valami a lélekkel a kapitalizmusban, s amennyiben a pszichológia az aktuális krízishelyzetek – s egyáltalán: önmaga – kortársa kíván maradni, nyitnia szükséges a rendszerszinten szerveződő problémák irányába.

Kádár Gergő, Teleki Réka


[1] Például: a genderek közötti egyenlőtlenségek, etnikai kirekesztés, jövedelembeli differenciák stb.

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

Boszorkányság, nonhumán és deviancia Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében

Boszorkányság, nonhumán és deviancia Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében

Juha Hurme: Univerzum, finnül (Suomi)

Juha Hurme: Univerzum, finnül (Suomi)

Nagy Zalán versei

Nagy Zalán versei

A hét szövege – Kurt Vonnegut: Éj anyánk

A hét szövege – Kurt Vonnegut: Éj anyánk