A kortárs világ bűnbocsátó cédulái. A Fordulat 31., Kritikai pszichológia. Lélek és kapitalizmus c. lapszámának ismertetője

Echinox5 aprilie 2023

Történik valami a lélekkel a kapitalizmusban. Erre a belátásra kísérel meg felelni a kurrens domináns pszichológiai diskurzus, amikor az embert bio-pszicho-szociális-spirituális lényként igyekszik konceptualizálni, akinek a pszichés rendellenességeit is kizárólag ezen beágyazottságok kontextusában lehet diagnosztizálni, aztán kezelni. Ennek ellenére úgy tűnik, ez az emberről alkotott modell pusztán névleges: kimerül a szakkönyvekbeli deklarációkban, ugyanis a társadalmi faktor vagy nem szolgáltat tényleges értelmezési keretet a pszichológiai praxisban, vagy nem képezi olyan reflexió alapját, amely kritikusan tudna viszonyulni a kapitalizmus rendszeréhez; továbbá – érvel Konrád Anna, aki maga is pszichiáter – nem áll a szakemberek rendelkezésére egy olyan metodológia sem, amely a gyakorlatban hasznosíthatóvá tenné a mentális jelenségek ilyen komplex modell szerinti felkarolását. Ennek az egyik oka az lehet, mint megtudjuk Kovai Melindának a magyarországi pszichoterápia intézményrendszerét is tematizáló tanulmányából, hogy a pszichoterápia általában, mivel jelentős részben magánpraxisban működik, csaknem kizárólag a középosztály privilégiuma. A pszichoterápiában tehát általában két középosztálybeli találkozik, s ennek folytán „nagyon csekély a tapasztalat – írja Kovai – más társadalmi rétegek pszichoterápiás kezeléséről”, olyanokéról, akiknek nem áll módjukban fizetni a terápiás szolgáltatásért. Így sem szakértői tudás, sem ezen tudásból következő kezelési módozatok nem jöhetnek létre a nem középosztálybeli népesség sajátos konfliktusairól.

Innen kiindulva a kurrens uralkodó pszichológiai diskurzust a jelen lapszám baloldali rendszerkritikus elemzés tárgyává teszi olyanként, ami az emberi pszichikus szenvedés lehetséges kontextusának kizárólag a szűkebb-tágabb családi környezetet tekinti, ezáltal puszta háttérré minősíti az egyébként nyilvánvaló társadalmi meghatározottságokat.[1] Olyanként is, ami csakis „a” személyiség patológiájaként képes válaszolni az emberi lélek diszfunkcionális működésére, amely individualizáció folytán mindössze megerősíti és újratermeli a társadalmi egyenlőtlenség számos formáját. S bár kritikaivá válik a kortárs domináns pszichológia egyik ága is, mihelyst az a Klaus Holzkamp-i értelemben vett polgári-liberális kritikai pszichológiaként inkluzívan viszonyul a nyugati identitáspolitikák kisebbségi tapasztalatot tematizáló pszichológiáihoz, még ez sem reflektál a kapitalizmust fenntartó stratégiák és struktúrák működésére, így megmarad a rendszert visszaigazoló társadalmi gyakorlatok szintjén. Holzkamp, a német kritikai pszichológia képviselője egy antikapitalista kritikai pszichológia mellett foglal állást, amely a kontroll tudományának tartott polgári pszichológiával szemben az emberi emancipáció „szubjektumtudományaként” tételeződik, s ilyenként célja, hogy az ember legyen képes tudatosítani a cselekedetei és az érzelmei szociális helyzethez kötött voltát, és ennek megfelelően legyen kész úgynevezett „kreatív fantáziákat” alkotni a rendszer megváltoztatását illetően.

Ezen a ponton talán nyilvánvalóvá válik, mennyire körülményes megragadni, hogy pontosan mi is képezi a kortárs „főárambeli” pszichológia részét, minthogy pszichológiákról beszélhetünk (a pszichológia elmélete és praxisa rétegzett, szerteágazó, nem egységes), nemkülönben a szakkönyvek tanúsága szerint is létezik igény arra, hogy a légüres térben elképzelt univerzális emberről való pszichológiai eszmefuttatások helyett például releváns témává váljon a szelf és a társadalmi helyzet kapcsolata, vagy az esszencializált jelenségek történeti átkeretezése. S amennyiben a szerkesztők nyitótanulmányának a definícióját tartjuk szem előtt – „kritikai pszichológiának olyan totális, radikális és immanens kritikát megfogalmazó pszichológiákat nevezhetünk, melyek így modernek, antikapitalisták és a társadalmi élet mechanizmusaiból merítik a kritikájuk normatív bázisát” –, az tűnik ki, hogy a kritikai vizsgálódásaik értelmében nem elég látni a társadalmat a pszichológiai elemzésben: kritikusan kell azt látni, mely tekintetben ott lappang a potenciális tettrekészség. Azt is mondhatnánk, hogy mára annyira lenne hiteltelen a kortárs domináns pszichológiai diskurzust az egyén társadalmi meghatározottságainak szem elől tévesztésével vádolni, mint amennyire pontatlan meglátás lenne az, hogy az előbb vázolt kritikai pszichológiai vonal kiüresítené vagy elértéktelenítené a pszichés fenoméneket a kapitalizmus kreálta determináló struktúrák javára. Ezen utóbbi úgy épül az előbbire, hogy a rendszerkritikusságot központi elemévé emeli avégett, hogy a fennálló rendszer megváltoztatását kilátásba helyezze.

Ennek a rendszerkritikus pszichológiai vizsgálódásnak a mintája lehetne Csányi Gergely és Kiss Kata Dóra Klímaszorongás vagy ökoaggodalom? Egy radikális ökopszichológia felé című, a lapszámban közölt tanulmánya. A szöveg a klímaszorongás köré épülő pszichotudományos diskurzust veszi górcső alá, Jason W. Moore teoretikus azon kiindulópontját elfogadva, mely szerint a kapitalizmus a környezet megszervezésének globális módja – olyan világökológia, amelyben az emberi és nem emberi cselekvők munkája a tőkefelhalmozás logikájának rendelődik alá. A marxi tétel („nem tudják, mégis teszik”) Slavoj Žižek parafrázisán át válik relevánssá a jelenlegi helyzetre: „tudják, de mégis teszik”, azaz tisztában vagyunk azzal, hogy a jelen termelési feltételek fenntarthatatlanok, valamint azzal is, hogy az ökológiai válság előidézésének mi is részei vagyunk, mégsem változtatunk ezen – a klímaszorongás-diskurzus ez előbbi jelenségnek pszichológiai aspektusaként értelmezhető.

Ökoszorongás alatt tehát a bolygónkat érintő nagy környezeti problémák internalizálásának az egyénre gyakorolt pszichológiai hatásait értjük. Problematikussá válik ebben a diskurzusban az APA-nak (Amerikai Pszichológiai Társaság) azon kijelentése, mely szerint nincs ökoszorongás: mindössze szorongás van, amelynek kezelése során a klinikusoknak elégséges az általánosított szorongás, depresszió és trauma kezelésében már bejáratott módszereket alkalmazni. Azonban, ahogy azt a szerzőpáros is kiemeli: „Ebből az következik, hogy a globális ökológiai válság csupán csak egy speciális körülmény, melyben az ember – pszichológiából már jól ismert – szorongásos reakciói végbemennek.” A tanulmány a klinikumnak azzal a jelenlegi perspektívájával szemben foglal állást, amely az ökológiai-gazdasági válságot pusztán egy lehetséges stresszorként, egy olyan kontextusként definiálja, amiben a szorongás végbemegy.

Hogy e szembehelyezkedést megérthessük, a szerzők kiemelik: a különböző szorongásdefiníciók közös pontja az, hogy mindenik egy negatív érzelmekkel járó állapotot ír le, amely azonban nem azonos a félelemmel, mivel a szorongásnak nincs tárgya (vagy az kevésbé kézzelfogható). Továbbá arra is felhívják a figyelmet, hogy a szorongás nem mindig kóros, hanem lehet egy adaptív stratégia a veszély elkerülése érdekében; akkor válik patologikussá, ha olyan szituációk tételeződnek veszélyesnek, amelyek valójában nem azok. Ennek tudatában kérdéses, hogy valóban katasztrofizálásról kell-e beszélnünk, ha elismerjük a probléma jelentőségét – amennyiben nem (és minden okunk megvan ezt feltételezni), az APA által adott tanácsok (pl. a hírek elkerülése), amelyek a társadalmi-politikai kontextualizálás helyett individuális keretben kínálnak orvoslási módszereket valódi megoldás helyett, az önbecsapás eszközeivé válnak, valamint a pszichotudományos módszerek egyik jellemző hatalomtechnikájaként működnek. A szerzők megjegyzik azt is, hogy a középosztály igényeit kielégítő egyéni terápiák – pontosan az individualizáció miatt – a középkori bűnbocsátó cédulákhoz hasonlítanak, mintegy feloldozva a pácienseket a társadalmi reflexió terhe alól, megkerülve a kulturális-gazdasági struktúrák hatásainak figyelembe vételét az egyén magánéletében.

Így a szorongás diskurzusában azok is patologizálódhatnak, akik a klímakatasztrófától okkal tartanak. „Egyáltalán szorongásnak nevezhető-e, ha egy elkerülhetetlen veszélyforrás nyugtalanít bennünket, melynek létezését a tudomány és a tapasztalat több ízben bizonyította?” – teszi fel a kérdést Csányi és Kiss. Ha el is fogadjuk, hogy a fenyegetettség valós, még mindig nem találtunk választ arra, hogy mi rejtőzik a žižeki „mégis teszik” hátterében. A tanulmány a kortárs kapitalizmus szubjektumának elemzésében véli felfedezni ennek magyarázatát, azzal érvelve, hogy a szubjektum megtalálja a módot arra, hogy ne kelljen tudomást vennie az igazságról, vagy legalábbis elviselhetőbbé tegye azt: az ideológia által. A mainstream pszichológia a klímaszorongás patologizálása által tulajdonképpen a valóságról való tudásunkat igyekszik ideológiára cserélni, és a valóság ideológiává transzformálásában jelentős szerepe van a kultúriparnak is, például a katasztrófafilmek által.

Az ökoszorongás kritikája tehát abban ragadható meg, hogy a megoldások valójában újratermelik az uralkodó jelentéseket és a hatalmi struktúrát. A megoldásokat a szerzők így az intézményi gyakorlatok újragondolásában és a problémaközpontú adaptív stratégiákban látják, mintsem a passzív attitűdben és a szorongás individualisztikus kezelése általi elhallgattatására tett kísérletekben. Ezért egy átkeretezést javasolnak: adekvátabb lenne az ökofélelem és ökoaggodalom kifejezéseket bevezetni, mivel ezek a negatív érzéseket a krízisre adott realisztikus válaszként ragadják meg. Ennek értelmében a szorongással való szembenézés segíthet kilépni a világhoz való inautentikus viszonyból és a hegemón társadalmi képzetekből, a negatív érzelmek átfordítása pozitív cselekvésbe pedig segíthet egy személyes és közös reziliencia kiépítésében.

Rövid lapszámismertetőnk azt volt hivatott megmutatni, hogy nemcsak megvalósítható a kritikai elmélet és a pszichológia gyümölcsöző interfésze, hanem egy ilyen vizsgálódásra gyakorlati igény is van. Mint mondtunk, történik valami a lélekkel a kapitalizmusban, s amennyiben a pszichológia az aktuális krízishelyzetek – s egyáltalán: önmaga – kortársa kíván maradni, nyitnia szükséges a rendszerszinten szerveződő problémák irányába.

Kádár Gergő, Teleki Réka

[1] Például: a genderek közötti egyenlőtlenségek, etnikai kirekesztés, jövedelembeli differenciák stb.