A hét rövidfilmje – Wes Anderson: Castello Cavalcanti

A hét rövidfilmje – Wes Anderson: Castello Cavalcanti

Wes Anderson jellegzetes stílusa, filmjeinek egyedi színvilága és fanyar humora első látásra nagy hatással volt rám. Ha egy címmel kellene megjelölnöm az Anderson munkásságával való találkozásomat, az a Grand Budapest Hotel lenne, amit kasszasikerként tartanak számon. Az amerikai szerzői filmes rendező alkotásai az úgynevezett quirky cinema jegyeit hordozzák, és valahol a tömegfilm és művészfilm határán helyezhetők el. Anderson szereplői jellemzően különcök, így filmjeit (hasonlóan a quirky stílushoz) kettősség jellemzi: a gyerekek általában érettebbek a felnőtteknél, a társadalmilag kiszorítottak és traumáikkal küszködők pedig távolságtartásuk ellenére gyakran kivételesen szerethető karakterekké válnak.

Miután sikerült megnéznem Anderson majdnem összes addig megjelent filmjét, néhány éve fedeztem fel, hogy reklámfilmeket is készített, ami több kérdést is felvetett. Mennyiben sorolhatók ezek a rövidfilmek a művészet kategóriájába? Funkciójuk ellenére tekinthetők-e önálló alkotásnak vagy pusztán a kultúraipar árucikkei és a status quo újratermelését szolgálják a realizmus illúziójának keltése és a bevonás által? Arra jutottam, hogy Anderson több reklámfilmje valóban ezt teszi, de akadnak talán kivételek is.

A Castello Cavalcanti a Pradával való együttműködés eredménye. A rövidfilm nem a megszokott értelemben vett reklám: a történet az elvártnál kidolgozottabb, a karakterek lekerekítettebbek és több szerepet kap az irónia a párbeszédekben – ennek pedig bizonyos mértékben elidegenítő hatása van. Legyen szó a montázsról, a szimmetrikus képbeállításokról vagy éppen arról az iróniáról, amelyet a szereplők színpadias megnyilatkozásai és a színészi játék szenvtelensége kölcsönöz az Anderson-filmeknek, a Castello Cavalcanti jelzi, hogy egy megalkotott világot mutat be, amibe nem akar bevonni – azaz nem előre kiszámított hatásokra hagyatkozik, mint a reklámfilmek általában. A márkanév ugyan megjelenik az autóversenyző Jed öltözékének hátoldalán, a történetben mégis hangsúlyosabb a művészi megalkotottság, a történetmondás logikája, jóllehet Anderson stílusa trenddé vált az elmúlt időszakban, így önmagában is a reklám eszköze lehet.

A reklámfilm tehát az által, hogy Anderson összetéveszthetetlen stílusjegyeit viseli, önmagában egyfajta kulturális hivatkozássá válik a divat számára: a rövidfilm anélkül tud a Prada reklámává válni, hogy egy adott kollekció bármely darabját bemutatná. Ebben persze közrejátszik az is, amit Adorno megfogalmaz a kultúraiparról szóló elméletének újragonolásakor: az iparnak már nincs szüksége arra, hogy meggyőzze az embereket, mivel a kultúraipar termékei önmaguk reklámává váltak – az olasz luxusmárkának már nem kell meggyőznie vásárlóit, hiszen többnyire maga a név vonzza be a vásárlóközeget. Hogy a reklám (mint kapitalista műfaj) és a művészet határán találjuk-e mégis az említett rövidfilmet, az számomra is kérdés, de talán tekinthetünk rá e kettő ötvözeteként. Hasonlóan, arra sem szeretnék e rövid reflexióban választ találni, hogy a tömegkultúrába tartozó alkotások – az említett elidegenítést leszámítva – milyen módon lehetnek képesek arra, hogy kimozduljanak a társadalmi struktúrák újratermelésének szerepéből.


Hivatkozások:

Adorno, Theodor W., Culture Industry Reconsidered = New German Critique, ford. Rabinbach, A. G., 6, 1975 ősz, 12–19, https://www.sfu.ca/~andrewf/Culture_industry_reconsidered.shtml (utolsó letöltés: 2023. 05. 14.)

Anderson, Wes, Castello Cavalcanti (rövid), The Directors Bureau in association with Hi! Production, 2013, https://www.youtube.com/watch?v=b87B7zyucgI&t=254s (utolsó letöltés: 2023. 05. 14.)

Teleki Réka

Articole similare

Boszorkányság, nonhumán és deviancia Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében

Boszorkányság, nonhumán és deviancia Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében

Juha Hurme: Univerzum, finnül (Suomi)

Juha Hurme: Univerzum, finnül (Suomi)

Nagy Zalán versei

Nagy Zalán versei

A hét szövege – Kurt Vonnegut: Éj anyánk

A hét szövege – Kurt Vonnegut: Éj anyánk