A hét verse – Károlyi Amy: Idézés
Dávidnak, búcsúzóul.
Olvasom a Jelenkor egyik ‘92-es számát, benne Károlyi Amy költő-műfordító versén akad meg a szemem. Először valamilyen furcsa lebegésben tart, nem enged egészen közel kerülni a tárgyához. Helyek lenyomatai által szól gyászról és emlékezésről – legalábbis bennem egy barát elvesztésének megfoghatatlan tapasztalatát idézi.
Ahogy követem Károlyi sorait, egy belső és egy külső térkép kezd körvonalazódni előttem, amint a szöveg e kettőt egymásba játssza. A zúgó kagylóban megnyíló tenger, a cipőtalpban raktározott bejárt helyek a nyomhagyás és nyomkövetés mozzanataira emlékeztetnek: a nosztalgia, visszatérés, elfogadás rítusai. A transzcendens és a profán ezekben az apró nyomokban találkozik; s ugyan a verszáró aforizma kizökkent az érzelmi és fizikai térképek játékából, minden megjelölt nyom, akár egy idézet, folyamatosan kivezet a szövegből. „Mert lassan minden roskatag, / a táj az, ami összetartja” – az emlékképek sorai gyakran kizökkentenek a fizikai térből, és ilyenkor csupán a külső környezet sodrása az, ami mintegy támaszként összetart.
Károlyi Amy: Idézés
Részvétlátogatást teszek önmagamnál
utcákat és tájakat járva.
Levélbélyegnyi épület Óbudán,
most a Larousse-ban áll apád szobája.
Sarkon koboldok, kíváncsiak,
már mindent tudnak. De nem tágít,
ki a gyászmenetből kimaradt.
Jegyirodák és pályaudvar,
a röptér sose változik,
mindegyik ajtó más mennyország
folyosójába igazít.
S a kofferek!
Mindenik egy lélekidézés,
sötétbe csukott zúgó csigák
őrzik a tenger hullámverését.
S egy cipőtalpon mennyi márványpadló
virága nyílik! Kővirágok.
Lejárt autóbuszjegyen Palermo
romló bájának nekivágok.
Mert lassan minden roskatag,
a táj az, ami összetartja,
a szikrázóan fényporos
a tenger februári napja.
Házak tartják a szűk utcákat,
amiken csordogál a nép,
állványokon ruhák lobognak.
Farsangi vonulás a lét,
napsütés, jókedv, hús-evés.
Az élet jó, de nem elég.
(Károlyi Amy, Idézés, Jelenkor, 1992/35, 10. sz., 785.)
Photo credits: OSZK