Alina Nelega: mintha mi sem történt volna

Alina Nelega: mintha mi sem történt volna

(részlet a regényből)

András Orsolya fordítása

a préda

Persze elmagyarázták neki, hogyan jut el oda, de a házszámok nincsenek rendesen kiírva, úgyhogy több épületbe is benéz, kérdezősködik az Egyetem mögött tébláboló emberektől, várnak valamire, a közjegyzőre meg a papírjaikra, mert egy közjegyzői iroda is működik abban az utcában, de még ott is hiába érdeklődik, nem is hallottak semmiféle folyóiratról, végül is meglát egy fiút, aki kifelé tart egy belső udvarból, és tetőtől talpig végigméri, biztos költő – vagy prózaíró, mint ő –, majd rámutat egy vonalas füzetből kitépett lapra, amit rajzszegekkel rögzítettek a falra, épp szemmagasságban, az áll rajta, szerkesztőség, és egy felfelé mutató nyíl. Felmegy az emeletre, ahonnan több ajtó is nyílik, az egyik kilincs szinte magától enged, le sem kell nyomnia. Vagy három-négy asztal van a teremben, a legmagasabbik tetején egy hosszú hajú lány ül, és iszik valamit egy fületlen bögréből, mellette két pattanásos fiú cigarettázik, nagyon hangosan beszélgetnek, szinte mintha veszekednének, a mondataikban minden csupa strukturalizmus, Barthes, Derrida, Foucault, képzeld, megvan a legújabb könyve, atomi jó, egyenesen Párizsból küldte valaki másvalakin keresztül, de ne is álmodj róla, mert én is csak most kaptam meg, és te mindig elfelejted visszaadni a könyveket, tudod mit, majd kölcsönadom, ha visszahozod a Céline-t, mert az is nálad van már két hónapja, na, ki van végre szedve a július-augusztusi anyag, hát majd meglesz, ha kapunk papírt, hogy ki is nyomtassuk, Ciuri behozott vagy öt verset, ennyit termelt az ürge, de majd szépen kap egy külön oldalt, mert tisztára antimioritikus.[1] És Cornel? Mit mondjak, megint kiszúrta a cenzúra, hát nem lehet ilyeneket beleírni a Dosztojevszkij-anyagba, hogy kényszermunka meg pszichoanalízis, kihúztam, és mindenhová azt írtam helyette, hogy a kapitalista koncentrációs táborok – nem hiszem el, komolyan? hahaha, igen, meg azt, hogy a kor pszichológiája, így majd újra beadom, hátha átmegy. Nézd csak – a kevésbé pattanásos fiú előszed néhány gépelt lapot, közben Cristina felé sandít, hogy lássa, imponál-e neki, természetesen imponál, elérkezettnek látja a pillanatot, hogy mondjon valamit, megpróbál elmormolni valami bemutatkozásfélét, de rá se hederítenek, mert ők román főszakosok, más épületszárny, más tanszék. Aki az asztalon ül, az pedig nem lehet más, mint Furduinak a lánya, az Erdélyi művelődés főszerkesztőjéé, hallott róla ezt-azt, költőnő, mégpedig elismert költőnő, a Megéneklünk, Románia országos szakaszán különdíjat kapott alkotásai eredetiségéért, és ráadásul még elég jól is néz ki a hosszú, sima hajával, meg ahogy folyton átteszi egyik lábát a másikra, és kecsesen kortyolgat a csonka bögréből. A lány álmodozó, bágyadt tekintettel nézi, Cristina kinyitja a száját, mondhatná például, hogy sziasztok, vagy elnézést, vagy valami hasonlót, de még idejében vissza is csukja, mert a hátsó irodából előkerül egy magas, vézna, göndör szőke hajú fiú, karjában egy hatalmas stóc folyóirattal és kefelevonattal, ami mögött szinte alig ismer rá. Mit keres itt Béla, a volt iskolatársa, az igaz, hogy inkább csak látásból ismerték egymást, a folyosóról, mert ők nem nagyon barátkoztak a magyar tagozatos társaikkal, akiknek fent volt az osztályuk a legfelső emeleten, egy félreeső zugban, a szünetben pedig az udvar végébe húzódtak, és csak egymás között beszélgettek. Voltak páran az ő osztályukban is, de azok mások voltak; egyszer Kuki meghívta a születésnapjára, és ott a házibulin hallotta, hogy a fiú az anyjához szól, nagyon elcsodálkozott – hát te magyar vagy? Carol volt a teljes neve, de ő nem gondolt addig arra, hogy a Carol az Károly. Még a beceneve is olyan nevetségesnek tűnt, ha elképzelte, hogy kell leírni, hogy hívhatnak valakit úgy, hogy Cuchi, de nem, hát persze, Kukinak kell írni, úgyhogy azután valahogy más szemmel nézett rá, kicsit figyelmesebben, mint azelőtt. Addig soha nem hallotta, hogy az anyanyelvét használja, amikor Tibivel vagy Puiuval beszélgetett, akik szintén fele apă, fele víz családból származtak, néha elejtettek egy-két magyar szót vagy félmondatot, de ilyesmit a románok is csináltak, hiszen szinte mindenki felszedte a nyelvet a városban. Meg ott volt Jutka az A-ból, a párhuzamos román osztályból, aki magasabb volt a legtöbb fiúnál, és az egyik térde mindig gumifásliba volt csavarva, neki az egyenruhához is szabad volt kényelmes, hosszú fűzős teniszcipőt viselni, mert nagy röplabdás volt, az ifjúsági bajnokságokon játszott a megyei csapatban, habár Konstancán született, pedig az apja régebb Székelyföldön dolgozott mint ügyvéd – jó kérdés, hogy mi a csodát kereshetett az anyja épp Konstancán.

Béla váratlanul barátságos mosollyal üdvözli, aztán lesüti a szemét, kerüli Corina sokatmondó pillantásait, így hívják, Corina Furdui, persze, hogy felejthette el, hiszen annyit hallott róla az egyetemen, az a tanársegéd, aki a szövegértelmezés szemináriumokat tartotta, elmondta, hogy a leányzó angol mellékszakos, de életében nem vett kézbe egy angol könyvet sem, és akkor vajon hogy vizsgázhat mindenből tízesre, de ezt a rejtélyt is a tanársegéd oldotta meg, mert elmesélte, hogy senki nem akar botrányt, Corinának évfolyamelsőként kell végeznie, és kész, különben az apja nem tudja elhelyezni a szerkesztőségben, a külön az ő számára létrehozott állásban az Erdélyi művelődésnél.

Béla a nevén szólítja, hogy vagy, Krisztina? Hát emlékszel rám – hogyne, feleli a fiú, annak a csajnak vagy a barátnője, aki a színire felvételizett. A többiek beszélgetése félbeszakad, mintha vezényszóra hallgatnának el mind, rászegeződnek a tekintetek, néhány másodpercbe telik, amíg rájön, hogy most válaszolnia kellene valamit, a hatásos bevezetőt kihasználva elindítani a társalgást, mondhatna valamit a színházról, hogy nem is olyan nagy szám, vagy épp ellenkezőleg, hogy nagyon is nagy szám, elismerően beszélhetne a kedvenc színészeiről, és bedobhatna egy színfalak mögötti anekdotát, mert a színház, az varázsszó, a többiek talán azt hiszik, hogy ő is színinövendék, vagy egyenesen művésznő. Ha ellenben azt mondaná, hogy a filóra jár, akárcsak ők, akkor el kellene árulnia, hogy ő velük ellentétben nem is írónő, vagyis hogy szeretne írni, de ez csak titkos vágy, ritkán ír és keveset, csak rövid prózát – de mégis mi az a „rövid próza”? Vannak elbeszélések, novellák, karcolatok, regények, de a rövid prózáról csak nemrégiben hallott először, és akkor eldöntötte, hogy ő is azt ír, de igazából nem nagyon olvasta az irodalmi lapokat, nem tudta kibogozni a rejtett jelentéseket, unta az anagrammákat meg akrosztikonokat, és nyoma sem volt benne a grafomániának vagy a nárcizmusnak, amelyek, így tanulta irodalomelméletből, elengedhetetlen részei a szerző meghatározásának, különösen a férfi szerzőének, aki csóválja a farkát, és násztáncot jár bárkivel, aki az útjába kerül, leggyakrabban persze önmagával.

Volt mögötte néhány olvasmány – nem egyszerűen könyv, mert a könyv, az annyira közönséges, mindenki kézbe veheti, nektek olvasmányaitok vannak, ez a mesterségetek, az olvasás, mondta fontoskodva az amerikai irodalom tanára, Mister Dick. A lányok Moby Dickként emlegették, a csúfneve akkor ragadt rá, amikor összeverekedett a brit irodalom tanárával Annéért, egy szőke és kívánatos diáklányért, aki nem tudott nemet mondani, úgyhogy mindketten szépen elkapták tőle a gonorrhoeát. Az amerikai irodalom szakértője pedig eléggé pofára esett, mert a brites kolléga kétszer akkora darab volt, mint ő, és az egyetem válogatottjába járt boxolni. Aztán valaki elmesélte, hogy ki kellett hívni a mentőket, és erőnek erejével kiráncigálni Dicket a másik alól, ő pedig torkaszakadtából üvöltötte még a hordágyról is, hogy my dick is Moby Dick.

Most mindenki rábámul, a lábát és a mellét méregetik. Alig várja, hogy megöregedjen, hogy végre senki ne akarja összefogdosni, hogy ne engedjék előre az ajtónál, és ne csókoljanak neki kezet, ne gyújtsák meg a cigarettáját – és ha elutasítóan viselkedik, ne tartsák undoknak vagy egyenesen feministának, ami gyalázatos szó, mert azok nem is igazi nők, férfiak akarnak lenni. Hogy ne kelljen tudnia, hol a helye, meg hogy mit szabad és mit nem, hogy ne kelljen kényszeredetten mosolyognia a disznó célzásokon. Hogy visszeres legyen a lába, és bajsza nőjön, és hogy végre ne legyen senki felajzva, ha a lógó mellére néz – akkor majd szabad lesz, és csúnya. De még akkor sem lesz más, csak egy megvetésre méltó nő, mert a nőknek tilos csúnyának lenniük, csak a férfiak lehetnek büdösek, ereszthetnek sörhasat és járhatnak undorító majóban, ami alól kilátszik szőrös mellük, ők böföghetnek, vakarhatják a lábuk közét, és csak nekik szabad kihulljon a hajuk.

Ő a lehetetlenre vágyott: hogy lásson és láthatóvá váljon, mint a medve Faulknernek abban az elbeszélésében, ami minden egyes évben vizsgatétel, és ezt mindenki tudja, de a prof csak neki adott tízest, az igaz, hogy véletlenül elfelejtette felírni a nevét az első lapra, és amikor felolvasták a jegyeket, akkor szólt, hogy az az ő dolgozata, de a tanár nem hitte el, rámordult, hogy akkor mondja el újra mindazt, amit leírt, hogy meggyőződjön róla, valóban megértette, miről is van szó: méltóságról, büszkeségről, megbocsájtásról, igazságosságról, bátorságról és szerelemről – igen, szerelemről is, ami nem létezhet büszkeség, méltóság és bátorság nélkül. De a nőknek nincs semmi közük a büszkeséghez, a méltósághoz és a bátorsághoz, ők érzékenyek kell hogy legyenek, kényesek és törékenyek, mert különben nem is nők, férfiak akarnak lenni, és az tilos, úgyhogy arra nevelik őket, hogy egykettőre sírva fakadjanak, segítségért és védelemért esedezzenek másokhoz, hogy kimutassák az érzelmeiket, miközben ők, a merészek és méltóságteljesek, nyugodtan megrészegedhetnek ahelyett, hogy sírnának, és nekik minden további nélkül szabad pofozkodni is, hogy egy kicsit lecsillapodjanak. Tehát ha nő vagy, nem szerethetsz úgy, mint egy férfi, legfennebb hagyhatod, hogy meghódítsanak, aztán átadhatod nekik a testedet, sőt, még az életedet is, engedelmesen, mint egy vágóhídra vonszolt birka, mert arra kényszerítettek, hogy higgy abban a képben, amelyet rólad alkottak, és amit a fejedbe tömtek, amióta megszülettél: a nő préda, hagyja, hogy szeressék, de nem szeret a férfival egyenlő módon, nem az a hatalmas, érinthetetlen medve, aminek a szemébe nézel.

Ő nem akart senkinek a prédája lenni, csakhogy, bármennyire is vágyott rá, mégsem lehetett a medve, talán csak egy szánalmas róka, és nem volt más választása, legfennebb hagyhatta, hogy megszelídítsék. Apprivoise-moi, mondja a róka a kis hercegnek, és egész biztosan csak nőstény róka lehetett, mert ha hím lett volna, akkor felfalja a kis herceget, mint egy ostoba tyúkot. Azok a spicces fiúk, kezdő vadászok telis-tele pattanással és alig valamicske munícióval, nem lettek volna képesek megszelídíteni még egy lyukas zoknit sem – ezzel szemben Béla, a vadászmester, lesben áll, várja, hogy a becserkészett préda bódultan belesétáljon a csapdába. Világos, hogy Corina jól mutatna a trófeái között, de a fiú sejti, hogy egyelőre nem tanácsos olyan veszélyes nagyvadakra hajtania, mint az Erdélyi művelődés főszerkesztőjének a lánya. Cristina hozzá képest kisegér, és el lehet szórakozni vele, főleg, hogy csak így a semmiből csöppent oda, és ijedten vergődik előtte, mint egy liba, mielőtt levágják és megkopasztják.

Nagyon jól tudta, hogy megy a kopasztás, a saját szemével látta tavaly szilveszterkor, amikor elmentek Raduval Szovátára, egy villában ünnepeltek, amit Mișu szerzett, vagyis Mișunak az anyja, aki a Megyei Pártbizottság elnöknője, és a Nagy Nemzetgyűlés tagja, mert zsinórban előléptették, munkásnőként kezdte a bútorgyárban, aztán igazgatónő lett, és így tovább, egyre fennebb került; na, az nem prédája senkinek, az egyenlő jogokkal rendelkező kommunista nő.

A hatalmas villát már tavasszal lefoglalták szilveszterre, ahova hivatalos volt vagy húsz jóbarát és évfolyamtárs, a buli pedig már december 29-én elkezdődött, úgyhogy mire ő és Radu 31-én este kilenc körül megérkeztek, tombolt a jókedv, és javában állt a bál. Kopogás nélkül léptek be, de úgysem hallotta volna őket senki, Brian Johnson üvölti éppen a Back in Blacket, és vele együtt bömböl vagy tíz-tizenkét táncoló fiatal, a nagy ebédlőasztalt a falhoz tolták, tele van üres üvegekkel, poharakkal és piszkos tányérokkal, a padlón konfetti, az ablak alatt pedig egy magas fenyő, rajta gömbök, szaloncukor és egy égősor, amin villognak a tarka csillagok. Mikor Mișu észreveszi őket, szinte elájul örömében, Radu kezébe nyomja a Teacher’s-es üveget, aztán a fekete rockermajóba öltözött Marius és Alin is vállon veregetik, ölelgetik a fiút.

– Csakhogy itt vagy, barátom – ugrik a nyakába Alin – mert nélküled nem élet az élet!

Cristinán egyszerűen keresztülnéz, úgy tesz, mintha nem ismerné. Ő nem is számított másra, az egész egy buli miatt van, ahová Alin hívta meg, és meg akarta dugni az épp elutazott szülei hálószobájában, de ő nem nagyon akart tovább menni a fogdosásnál és egy-két levetett ruhadarabnál, és akkor a fiú bement a fürdőbe, ahol Mihaela részegen aludt a kádban, és gyorsan meghúzta, mert Mișu közben vadul döngette az ajtót, hogy összepisili magát, és mikor végre be tudott menni, akkor szörnyű botrányt rendezett, hogy nem tud vizelni, amíg az ott fekszik meztelenül a kádban, megbaszni pedig nincs kedve. Mindenki odacsődült, és bámulták, ahogy Mihaela próbálja összeszedni a holmiját, és kifelé igyekszik a fürdőből, Cristinát nem érdekelte ez az egész fesztivál, úgyhogy lelépett, száguldva ment le a város központjában álló fényűző tömbház lépcsőjén, és gyalogolt hazáig, mert taxi nem volt, és amúgy sem lett volna tanácsos egyedül beülni. Az anyja aggódva várta, mint mindig, ha későn ért haza, ő pedig azt hazudta, hogy egyik barátnőjének az apja hozta haza autóval, meg akarta nyugtatni, mivel a szüleinek az volt a meggyőződése, hogy nem jó dolog este tíz után egyedül járkálni, főleg nem az ő negyedükben. Csakhogy a kamaszok, akik a járda szélén szívták a fogukat, vagy aprópénzben kártyáztak a fal tövében, az ő gyerekkori játszótársai voltak, és soha nem bántották volna, sőt, Nuțu meg Bilă kész gavallérként viselkedtek, elkísérték a tömbház bejáratáig, mert mégis éjjel két óra volt, és a sötétben megbotolhatott volna a hézagos aszfalton, vagy megharaphatta volna valamelyik kóbor kutya a szemeteskukák környékén. Azt is megkérdezték, honnan jön ilyen egyedül, és amikor elmesélte nekik az egész borzalmas estét, akkor felajánlották, hogy kitekerik Alin nyakát, vagy legalább jól behúznak neki egyet.

– Csajt is hoztál magaddal – jegyzi meg Mișu –, hát nagyon is jól tetted, mert itt csak közönséges kis ringyók vannak, ez volt a kínálat itt a kocsmában.  

A szoba sarkában a kanapéra roskadva két unott arcú lány cigarettázik, nem is néznek ki rosszul, szexi ruhában vannak, a sminkjük nagyon feltűnő. Leül melléjük, az All My Love dallamára ismerkednek meg, legalább hallja a nevüket, Mădălina és Marcela. Tehát már a lassú számok következnek, valaki a villanyt is eloltotta, csak a fenyőfára akasztott égősor marad, meg egy vörös állólámpa, körülötte egy-két fáradt pár dülöngél. Radu a haverjaival eltűnik a konyhaajtó mögött, majd egy tányérral tér vissza, rajta egy előkelő hidegtál romjai, meg virsli mustárral, ő nem is látja, mit eszik, és arra kéri, tudnál hozni egy sört vagy valamit. Megyek, megnézem, mit találok, feleli a fiú, és elmegy. Akkor odalép hozzá a kosaras Vio, eléggé részeg, táncolni hívja a Stairway to Heavenre. Tánclépések nélkül imbolyognak, a fiú hozzádörgölőzik, erősen magához szorítja, és belecsókol a nyakába, izzadtság- és hányásszaga van. Megpróbál finoman elhúzódni tőle, nem akarja megsérteni, de a fiú nem engedi el, akkor Cristina fennebb húzza a kezét, a fenekéről a dereka tájékára, mire Vio odasúgja neki, maradj nyugton, és a bal lábát beteszi az ő lábai közé, merev péniszét hozzányomja a hasához, és a mellére teszi a kezét, elkezdi fogdosni a vékony pulóveren keresztül. Cristina eltolja a kezét, és megpróbál kiszabadulni a szorításából, mi van, kérdezi a fiú, menstruálsz, hát engem nem zavar, tudod, leterítünk egy törülközőt, felhúzom a fasztokot, és hamar túlleszünk rajta. Az egyik szoba felé húzza, ahol sorra eltűnnek a többiek is, hogy rövidesen újra kijöjjenek, a ruháikat rendezgetve és az asztalon álló üvegeket vizslatva. Figyelj, hívd inkább Mădălinát vagy Marcelát, mire ő odaveti, azok nem jók másra, mint hogy leszopjanak. Akkor Cristina megpróbálja viccelődésre fordítani a dolgot, de a fiú már eldöntötte, hogy nem lesz menekvése, akkor ő ellöki, és a térdével belerúg a tökébe, ahogy Bilă tanította, Vio összeesik és felüvölt, vergődik a földön, talán túl erősen rúgott, te hülye vagy? a kurva mindenedet, hülye picsa, sír most igazi könnyekkel, ő pedig Mădălina és Marcela felé fordul, akik közönyösen tovább cigarettáznak, tőlük nem számíthat segítségre, a fiú vállára teszi a kezét, megpróbálja felsegíteni, de ő lehúzza maga mellé, és durván megüti a mellét, aztán nyöszörögve a fürdőszoba felé vonszolja magát, útközben pedig lehányja a lakkozott parkettet, éppen a fenyőfa tövében.

A szomszéd szobából vigyorogva előjön Radu, a kezében két bádogos Tuborg sör, a shopból van, találtam egy ládát, amiben még pont két doboz volt, biztos nekünk tették félre a fiúk, ő szinte egy hajtásra megissza a sört, és azt kérdezi, hol a mi szobánk, át akarok öltözni, még mindig a vastag sínadrág van rajta, le akarja cserélni a farmerre, mert kezdett melege lenni. Együtt felmennek az emeletre, de minden szoba foglalt, nagy a mozgás, az egyik szobában egymás hegyén-hátán Kuki, Sorin, Tibi, Bizonel, Claudia, aki Bizonel barátnője, meg Tina, a kisebbik unokatestvére, egy duci, könnyező szemű lány piros bársonynadrágban, ami majd széthasad rajta. Egymásnak adogatják a kézzel sodort cigarettát, Pink Floydot hallgatnak, miközben a plafont bámulják, és néha felnyávognak Gilmour gitárakkordjaira, all in all… another brick in the wall. Sorin két évvel nagyobb nála, a villamosmérnöki szakra jár; egyszer kibicikliztek egy dombra a város szélén, ahol a fiú mutatott neki egy óriási, magányos tölgyet, távol az erdőtől, és addig erősködött, amíg meggyőzte, hogy tekerjenek el a fáig, és meditáljanak alatta. De ő nem volt annyira elragadtatva, úgyhogy Sorin felvitte magához, egy fekete oltár foglalta el a szobája nagy részét, rajta egy nagy Frank Zappa-poszter meg egy igazi koponya, az orvosis nővérétől csente el. Akkor hallgatott először Black Sabbath-ot, és a fiú azt mondta neki, hogy soha nem táncol, mert a zene nem táncra való, hanem arra, hogy hallgasd és magadba szívd, és azzal egyfajta pszichedelikus transzba esett, a The Doorsra, ő pedig igyekezett követni a szöveget, de nem nagyon ment, és azután Sorin nem hívta sehova, se biciklin, se gyalog.

Bizonel feléje nyújtja a cigarettát, ő átveszi, beleszív – még soha nem füvezett, de nem vallja be, hosszan benn tartja a füstöt, ahogy a többiektől látta, aztán továbbadja Radunak, Sorin elkezdi mesélni az LSD-tripjét, de azt nem árulja el, kitől vette a savat, fél, és amúgy is, senki nem szokta kikotyogni a beszerzési forrásait, még azt sem, hogy például a zene honnan van, néha járnak a temesvári bolhapiacra, a szerbektől veszik csillagászati áron a bakelitlemezeket, vagy a lejátszóról másolják magnószalagra a zenét. Lemezeket Roni is árul, egy elrománosodott magyar, a baráti kör felnőtt tagja, akinek rokonai vannak Svájcban, valutával üzletel, ami tilos, börtönbe is kerülhetne ezért, ha nem ismerné minden milicista, mert le szokta kenyerezni őket egy-egy karton Kenttel.

Ellazult, újra beleszív a cigarettába, és lassan erőt vesz rajta a kétségbeesés. Radu jól be van állva, ráadásul egyszerre több pohárból is iszik, ő sem emlékszik, melyik volt a pohara, belekortyol valami keserűbe, de ki is köpi, valaki abban az ismeretlen, pisi- és alkoholszagú folyadékban oltotta el a cigarettáját. Szeretne lezuhanyozni és átöltözni, még mindig a túrabakancsában van, piszkosnak érzi magát, mintha minden hozzáragadna, a ruhái, a cigarettafüst, az összesűrűsödött levegő, ami rájuk telepedett, már nem lehet lélegezni.

A lenti teremből felhallatszik az I Want to Break Free, lelkes kiáltások és felborított bútorok robaja kíséretében, mind kilépnek a szobából, hogy lássák, mi történik. Alin éppen a feldíszített fenyőt cibálja, tábortüzet akarnak rakni a villa előtt, úgyhogy a fát Mișu segítségével kihajítja az ablakon, egyenesen az út közepére. Marius kijelenti, hogy átmegy levágni a szomszédék disznóját, hogy legyen mit sütögetni, az ötletét hurrázva fogadják, Alin elindul a konyhába kést keresni, a többiek pedig kiözönlenek az udvarra. Majdnem éjfél van, elkezdtek durrogni a petárdák, de ők mind a kerítés mellé tömörültek, Alin átugrik rajta a szomszéd udvarra, és a csapat biztató üvöltése közepette kergeti a disznót. Marius felmászott az alacsony ól tetejére, onnan közvetíti a hatalmas koca üldözését, mint egy focimeccset, az állat Alin karjai között vonaglik, lehet vagy kétszáz kiló. A szomszédasszony kiszalad az udvarra, ijedten sápítozik, a milíciát, hívom a milíciát, aztán elsírja magát, és könyörögni kezd, hogy hagyják békén a disznót, Alin megfenyegeti a késsel, mire az asszony kétségbeesetten kiabálva menekül. A lelkes csapattal együtt ő is igyekszik szórakozni ember és disznó harcán, de a szeme Radut keresi, nincs ott, úgyhogy visszamegy a villába, és meglátja, az ebédlőben iszik. Mădălina beleült az ölébe, simogatja, ugyanabból a viszkis pohárból isznak, aztán együtt eltűnnek a fürdőben. Marcela egyedül maradt, ő is eléggé ittas, az ingaóra teljesen hiába üti el a tizenkettőt, itt az új év, szeretne pezsgővel koccintani és a fagyöngy alatt csókolózni, mint egy idióta, de nincs kivel, esetleg Marcelával, aki mindenre hajlandónak tűnik.

Nagyon álmos, bárhova lefeküdne, az egyik szobában talál egy tisztább matracot, végignyúlik rajta. Semmire nem akar gondolni, nagyon fáj a gyomra, éhes, a padlón talál egy megkezdett csomag pufulecet,[2] lassan majszol belőle, hallja, ahogy a többiek odakint ordibálnak, a petárdák pukkanásai lassan megritkulnak, de egyébként is elnyomja őket a milicisták szirénája. Kilép az erkélyre, meglátja a dubát,[3] amibe a három milicista belöki Mișut, Mariust és nagyrészt mindenkit, rájuk sóznak a gumibottal, ketten kivezetik a szomszéd udvarból a megbilincselt Alint, tetőtől talpig mocskos, ázott ruháin hóval és disznószarral elvegyült sárfoltok. A lányok sikoltoznak és sírnak, a falusiak odagyűlek, mintha vásár lenne, és a medvetáncoltatót bámulnák, de ő nem érez semmit, csak aludni akar végre, úgyhogy visszafekszik a matracra. Reggel felé érzi, ahogy Radu is elnyúlik a matracon, és azonnal elalszik.

*

Csakhogy mindezt nem mesélheti el ott, a diáklap szerkesztőségében, a hajtóvadászatot idéző tekintetek kereszttüzében. Úgyhogy azt feleli Bélának, aha, én vagyok az, akinek színire jár a barátnője, te meg az vagy, aki szerint Horică Predescu regényei zseniálisak.

Ez pedig a Ciric-tónál történt, egy irodalmi táborban, ahova neki a városi KISZ szerzett helyet, mert jó volt románból, versenyeken vett részt, és egyszer még második díjat is kapott az országos szakaszon. Béla pedig olyan fenn hordta az orrát, hogy a dióverő póznával sem lehetett volna elérni, körüludvarolták az Igaz szó[4] szerkesztői, de románul is írt, nagyon is jól, súlyos, elvont prózát, nehézkes, depresszív szintaxissal, annyira mély, mondta a romántanáruk, különleges tehetség. És ott, Iași mellett a tóparton felfigyelt rá még Horică Predescu is, aki külön azért jött el, hogy a táborozóknak az alkotási folyamatról beszéljen, de ehelyett kiselőadást tartott a bucă[5] és az a dezmierda[6]szavak etimológiájáról, amelyek a bocca és a mierda szavakból erednek, ezzel is minden kétséget kizáróan bizonyítva a román nyelv latin eredetét – a nyelv nem română, hanem românească, így a helyes, világosította fel őket Predescu.

Ő is elolvasta mindkét regényét a kommunisták romániai küzdelmeiről, a szövegben a történelmi események összefonódtak a főszereplő szerelmi életével, egy elég zavarodott fickó volt a hős, aki hol idealizálta a nőket, hol pedig minden további nélkül lekurvázta őket, mindenesetre csak a nők voltak a hibásak mindenért, amin keresztül kellett mennie, de ezen csak Cristina csodálkozott, Béla szerint Predescu prózája nagyszerű volt, reflexív, érzékeny és intelligens. Röviden: hiteles. Lehet, hogy neked hiteles, de a bolygó lakóinak fele nem találná annak, mondja Cristina – az a fele, amelyik nem számít, válaszolja Béla, de persze tudja, mire akar kilyukadni a lány, csak úgy tesz, mintha nem értené, ami őt felidegesíti, jól összevesznek, nem is köszönnek egymásnak a tábor végéig, az iskolában pedig kerülik egymást.

Úgyhogy most is jobbnak látja, ha elmegy, na szervusztok, köszön a kolozsvári szokás szerint magyar többes számban, majd odaveti azt is, ciao!, de Béla megragadja a karját, maradj még, maradj, ha már itt vagy, és jelentőségteljesen ránéz – de mi a jelentősége? Nincs kedve semmiféle jelentőséghez. Mitől ijedtél meg ennyire? kérdezi az egyik fiú, a pattanásosabbik, kezet nyújt, Alexként mutatkozik be, ő megszorítja a kezét, puha, vékony, a fiú hosszabban tartja a kezét az övében, és nagyon kedves, hellyel kínálja, tölteni akar neki egy pohárral, rumos tea, mondja, tehát ezt issza Corina is lágy kortyokban.

És azt sem mondhatja el nekik, hogy valójában azért jött el, mert megbukott szocialista politikai gazdaságtanból, ez az egyetlen tantárgy, amit nem képes felfogni; a kapitalista gazdaságtan még elmegy, sőt, még érdekesnek is találta A tőkének azt a fejezetét, amiben Marx a termelés, a túltermelés és a profit összefüggéseit tárta fel, eléggé logikusnak tűnt, de azután áttértek a szocialista politikai gazdaságtanra, és abból egy vak hangot sem értett. Az értelme csődöt mondott, gyenge volt és tehetetlen, nem bírta bemagolni azokat az oldalakat, mintha csak egy textualista regényt kellett volna kívülről megtanulnia. Veled az a baj, hogy túlságosan konkrét a gondolkodásmódod, mondta neki a tanár, a párttevékenységre és papírmunkára kapott pontokból összetákolt értelmiségi. Nem tudod kezelni az elvont fogalmakat, elvtársnő, nem is értem, hogy jutottál be erre az egyetemre, mindennek a tetejében még párttag is vagy, hát ez gyalázat, ki kellene zárni téged. Még a leggyengébb diákok is átmennek ezen a vizsgán, neki pedig jó jegyei vannak, akkor talán nem akarja megtanulni – de, persze, hogy meg akarja, becsületszavára, de az agyából titokzatos módon elszálltak a gondolatok, bűntudattal lehajtotta a fejét, ide hallgass, még átlagos intelligencia sem szükséges ehhez a tantárgyhoz, és akkor te miért…? Nem tudja, miért, de nem bírta felfogni, órákon át bámulta a tankönyv lapjait meg az évfolyamtársaitól lemásolt jegyzeteket, tanult, de az emlékezetéből minden kihullt, mint egy szitából. Ha a pótvizsgán sem megy át, akkor meg kell ismételnie az évet, hogy fog a szülei szemébe nézni? Már az is elég baj, hogy télen megbukott, el sem akarták hinni, az anyja azt mondta, hát az én időmben egyik nap szóltak, hogy másnap vizsgázunk oroszból, és reggelre megtanultunk oroszul, mindent meg lehet tanulni. Nem, feleli, a szocialista politikai gazdaságtant, azt nem lehet.

Az olyan kifejezéseket, mint a termelési tényezők, technikai feltételek, tervgazdaság, közös tulajdonban álló anyagok és eszközök, egységár, szocialista piac – ezeket meg tudta jegyezni, mintha csak telefonszámok lettek volna, felidézte a mássalhangzók kopogását és a magánhangzók dallamát, de képtelen volt mondatokba foglalni őket, vagy beszélni róluk. Mert nincs is mit beszélni, mondja az anyja, akinek már elege van Cristina ostobaságából, mégis mit akarsz itt beszélni? Tanuld meg, és kész, kapsz egy ötöst, és ezen is túl vagy. De ha csak ötöst kap, akkor az nagyon lehúzza az átlagát, és az átlag számít a kihelyezésnél, az egész ország minden végzőse között központilag osztják el a munkahelyeket, csak az angol-román szakosok lehetnek vagy kétszázan, és a listán általában csak két-három városka szerepel, azok is porfészkek, a többi meg Isten háta mögötti falu, kisebb községek, vagy legjobb esetben olyan helyek, ahová a városból ingázni lehet, és pár év múlva kérheted az áthelyezésedet, ha találsz valamilyen munkát a városban, mondjuk helyettesítesz egy tanárt, vagy hatalmas szerencsével tanítónő vagy óvónő is lehetsz, de ő egyáltalán nem is akar a tanügyben dolgozni, akkor mi a francnak felvételiztél a filóra, hát az egy tanárgyár. Ő írni akart, és megélni az írásból, legalább az újságíróságig vinni, az újságírók fontos emberek, mindenhová elkísérik az elvtársakat, tükröt tartanak a szocialista valóság elé, megörökítik a dolgozó nép fáradhatatlan erőfeszítéseit, de az elvtársak eldöntötték, hogy a Ștefan Gheorghiu Egyetemre nem vesznek fel több diákot, pedig csak ott lehet újságírói diplomát szerezni, ami feljogosít ennek a szakmának a művelésére, mert már így is túl sok volt az újságíró, és hibákat is elkövettek, egyesek még szeretettvezérünknek is gondokat okoztak, fejükbe szállt a dicsőség, úgyhogy ennek lőttek, mehetsz falura, és ott írhatsz, amit csak akarsz, azzal a feltétellel, hogy soha senki ne olvassa el. Mert a papír, az megbír bármit, de azért vigyázz, mit írsz le, és legfőképpen vigyázz, miket gondolsz. És ez még mindig a legjobb eset, mert az is megtörténhet, hogy megint megbukik, évismétlő lesz, és akkor az ösztöndíjának is annyi, a szüleinek pedig még egy évig el kell tartaniuk az egyetemen, és el kell tűrniük a szégyent, hogy évismétlő lányuk van – ezt nem teheti meg velük, muszáj valahogy átmennie azon a vizsgán, de hogy? Egyszerűen felülmúlja az erejét. És akkor megtörtént a csoda: Doru Niculescu, az esszéírástanár behívatta az irodájába, és alaposan kikérdezte, hogy mik a tervei, hogy akarja megoldani ezt a helyzetet, mert jövőre még rosszabb lesz, akkor következik a tudományos szocializmus, és azt tényleg borzalmas. Mire ő azt feleli, erre nem is gondolt, hát mit csinálna, majd helyettesítő tanár lesz falun, Nyírmezőn tanítja majd Wordsworthot meg a Canterbury meséket, és megírja a regényeit, amiket úgysem publikál soha senki. Nem képes ennél többre, egyszerűen nem képes, és kész.

Akkor a tanár megkérdezte, hogy románul is szokott-e írni, ő pedig elég meggondolatlan volt ahhoz, hogy megmutassa neki az elbeszélését a kutyáról, aki az országúton stoppol, meg a temetőkapusat is, és végül azt, amiben betont öntenek az erdőre, és akkor Niculescu áthívta az irodalomelméletes tanársegédet, aki nagyon értelmes nő volt, gyorsan elolvasta a szövegeket, közben pedig bólogatott és elismerő szavakat mondott, ahogy a vizsgán is szokta, és aztán azt mondta, végre valaki, aki úgy bánik a szavakkal, mint a lázadó chicagói fiatalok, látszik, hogy angol szakos, a tanár pedig hozzátette, figyelj csak, ha meg akarsz szabadulni a gondoktól, ami a politikai gazdaságtant meg a tudományos szocializmust illeti, akkor igyekezz bekerülni az egyetem diáklapjának a szerkesztőségébe, és meglátod, hogy szépen békén fognak hagyni. Az átlagodat is megemelik ötven századdal, mert ez beleszámít a Kommunista Diákszövetségben végzett tevékenységedbe, és akkor jó munkahelyre helyeznek majd ki. Ha gondolod, bemutatlak Braneának, ő a főszerkesztő, én is tettem neki szívességeket, szólok neki, vidd be hozzá az írásaidat, és lássuk, mit szól a dologhoz.

De ezt persze nem mesélheti el ott, miközben árgus szemmel figyelik. Corina tüntetően összeszedi a holmiját, mert már senki nem foglalkozik vele. Ő meg elfogad egy műanyag poharat, a tea, az csak vicc volt, mert abban a valamiben egész biztosan egy csepp tea sincs, beleszagol, de nem olyan illata van, mint amikor az anyja rumesszenciát tesz a tortába, hanem a terpentinre emlékeztet, valami bizonytalan minőségű pálinka lehet, elhatározza, hogy a világért sem iszik belőle, leteszi a poharat az egyik asztal sarkára, de csak diszkréten, nem akarja megsérteni a fiúkat, de őket aztán nem zavarja, ha nem kér pálinkát, már eléggé be vannak rúgva, kivéve Bélát, aki feléje nyújt néhány kefelevonatot, megkéri, hogy javítsa ki, ha már úgyis ott van, mert a főszerkesztő csak tizenkettő után jön be. De hát három óra, mondja ő, amire senki sem felel. Alex felhajtja az ő poharát is, Corina vállat von, és kisétál, a küszöbről odavetve: akkor ma már nem is jön, aztán leszáguld a lépcsőn a fiúk nyerítése közepette.  

Alex költő, Iustin pedig, a kevésbé pattanásos, recenziókat és irodalomelméleti cikkeket ír. Ő foglalkozik a kritikarovattal, de Branea osztja le a munkát, és minden anyag megfordul nála. Ezeket holnapig le kell adni, mondja Béla, a fiúk pedig engedelmesen leülnek a két szabad asztal mellé, nekilátnak a korrektúrának, mert Béla a helyettes főszerkesztő. Cristina még soha nem csinált ilyet, az ő lapján olyan jelek tűnnek fel, mint amilyeneket a tanáraik írtak a dolgozataikra. Egy idő után Béla észreveszi, jaaaaj, mit művelsz. Aláhúzod a szót, és a lapszélre írod a javítást, vagy itt, ahol hiányzik egy betű, pirossal bekarikázod a szót, megjelölöd a hibát egy függőleges vonallal, és húzol egy vízszintes vonalat a margóig, hogy látszódjon a javítás, vagy ha hosszabb részeket húzol ki, akkor hullámos vonallal kell megjelölni, így. Érted? Igen, Dzsííízösz, mit idegeskedsz, felfogtam.

Örül, hogy ő is kapott valami feladatot, buzgón javít, tévedésből még el is olvassa azokat a hosszú, kimerítő cikkeket, két óra múlva zúg a feje, a betűk összefolynak a szeme előtt, Béla feláll, és meggyújtja a villanyt, egy árva villanykörte lóg a plafonról, lámpaernyő nélkül, a másik két kolléga lelépett, az asztalon hagyták a hozzávetőlegesen átnézett levonatokat, ő is indulna, de restell éppen most elmenni, hogy hagyhatná ott Bélát egy ekkora halom papírral. Vállvetve dolgoznak hát tovább, mint a sztahanovisták, ő szolidarizál a fiúval, és kiveszi a részét a munkából, végül is mindketten egy olyan folyóirat szerkesztőségében dolgoznak éppen, ahová mégsem engednek be akárkit, csak a kiváltságosokat, ennek a számnak legalább a negyedét ő javította ki, megtérül majd az erőfeszítés, legalább egy icipicit, persze az ő elbeszélései nem ütik meg a szintet, micsoda ötlet volt ez Niculescutól, hogy ideküldte, hiszen ezek elérhetetlenül fölötte állnak, el sem tudná képzelni, hogy egy szép napon ő is felülhetne az asztalra, és keresztbe tett lábbal trécselhetne à la Corina, meg hogy igazi, hallható mondatok jöjjenek ki a száján, még az is hihetetlen, hogy engedték hozzáérni azokhoz a papírokhoz, nagyon hálás és alázatos, majd holnap közönyös arccal odavetheti az évfolyamtársnőinek: nem írtam meg a szemináriumi dolgozatot, nem volt időm, egész este a folyóirat új számát korrektúráztam, majd az irigységükből táplálkozik, azt is hazudhatná, hogy elment velük sörözni, most mély levegőt vesz. Mi van, sóhajtozol?, kérdezi Béla, nem, nem! csak levegőt vettem, feleli ijedten, hogy a fiú nehogy azt higgye, elfáradt vagy beleunt a munkába. Nekem elegem van, mondja Béla. Menjünk, vagy ha te esetleg akarsz még maradni, akkor ma te zárod az irodát, tényleg a kezébe adná a kulcsot, nem fél? Hát mégis mit lehetne innen ellopni, ezeknek a holmiknak nem sok hasznát veszik mások, hacsak nem akarnak a papírokkal begyújtani, és még azért sem lenne olyan nagy kár, mondja a fiú. Viccelsz, ugye? De ő szigorúan, komoly arccal néz. Ha már így állnak a dolgok, akkor vállalja a kockázatot, még egyszer biztos nem adódik ilyen lehetősége, előveszi a táskájából azt a néhány, mindkét oldalán telegépelt lapot, nem nagyon lehet papírt kapni, úgyhogy spórolt. Elég nehezen lehetett kibetűzni, a szalag is kikopott, néha beáztatta olyan tusba, amit a műszaki rajzhoz szoktak használni, túl hamar szárad, és nem fogja a papírt, de azért ki lehet olvasni, ha kicsit odafigyelsz. Összecsípteti a lapokat egy iratkapoccsal, ami az egyik íróasztalon hányódik, és érdektelen hangon azt mondja, ezeket csak úgy összedobtam, hova tegyem? Tedd csak Branea asztalára, majd valamikor elolvassa, Béla keze már a villanykapcsolón van. Ő leteszi az anyagokat a többi kézirat közé – mert így kell mondani, ugye, hogy anyagok? – rá pedig egy ott heverő papírnehezéket, egy kicsi gipsz mellszobor, az augusztus 23-i kirakodóvásárokon lehet ilyeneket kapni, amikor mézeskalácsot és néha büdös miccset is árulnak, gyanús kinézetű húsból van, szúrós ammóniákszagot áraszt, de a lényeg, hogy az egész munkásosztály egészségesen étkezik, két miccset adnak ki fejenként, sok mustárral és szétmálló zsemlével, aztán leöblíthetik az ünnepi ebédet a sörrel, ami még csak nem is habzik, literes műanyag üvegekben árulják. Nem tudja, kit ábrázol a mellszobor, bárki lehetne Szophoklésztől Nicolae Iorgáig, mindenesetre nagyszakállú bölcs, tapasztalt, üres tekintetű vadász, rápillant a szobrocska talapzatára, nocsak, éppen Marx az, hogy lehet, hogy nem ismerte fel? Az írásait úgy hagyja ott, mint egy hajótörött, mintha csak belegyömöszölte volna őket egy üvegbe, és bedobta volna az óceánba, hogy valaki valamikor majd megtalálja, talán száz év múlva, vagy még később, és megtudja, hogy itt is élt valaki, ezen a helyen, és akkor majd esetleg megjelenhetnek valamilyen múzeumi folyóiratban mint történelmi dokumentumok. De nagy kő esett le a szívéről, lesz, ami lesz, együtt kilépnek az ajtón, botladoznak a lépcsőn, a fiú kézen fogja – már megint ezek a jelentőségteljes gesztusok – azt mondja, csak óvatosan, leérnek az utcára, vaksötét van, belelép egy gödörbe, megcsúszik és elesik, semmi bajom, még a nadrágom sem szakadt el, micsoda szerencse. Abból a jó tergálból van a nadrágja, amit az apja méterre szokott kapni a kaszárnyából, az anyja meg feketére festette, mert a kakizöldet túl könnyen fel lehet ismerni, nem kell mindenkinek tudni, hogy ők kincstári szövetet viselnek, ami pedig az apját illeti, ócska egyenruhában járt, a zubbonya ujja kirojtosodott, a nadrágja ülepét pedig láthatatlan öltésekkel megfoltozták. De neki meg az anyjának új, kényelmes nadrágokat és szoknyákat varrt a kaszárnya szabója a Divatházban, így hívták a városban azt az épületet, ahol a varrodák és cipészműhelyek voltak, ott lehetett rendelésre készíteni ruhát és cipőt, nekik csak a munkadíjat kellett kifizetni, mert az anyag a román hadseregé volt.

Felsegíti, egymás mellett mennek, megkerülik az Egyetem épületét, kiérnek a Főtérre, a fiú átkarolja a vállát, ő meg elhúzódik, a prédának előbb meg kell bíznia a vadászban, de úgy tűnik, Béla nem fog nagy ügyet csinálni ebből. Elkíséri a megállóig, sokan vannak, a busz még nem jött. Inkább gyalog menne, nincs annyira hideg, fogadjunk, hogy látszik a leheletünk, mondja a fiú, de itt túlságosan sötét van, nem lehet kipróbálni, akkor keressünk egy égő lámpát, ő tud egyet, ami elég jól világít, az egyik kereszteződésnél, útba esik, csak beállsz alá, lábujjhegyre emelkedsz, és erőteljesen kifújod a levegőt. Látszanak a csillagok – a fiú azt mondja, tudod, hogy Budapestet éjszakára is kivilágítják, ott nem spórolnak, soha nem veszik el a villanyt, és éppen ezért a csillagokat csak fentről, a várból látni, vagy a Margit-szigetről. Ő soha nem volt Budapesten, de a fiúnak rokonai is élnek ott, a bátyja két éve ment ki, orvos, jól megy a sora, néha még Ausztriába is átmehet, a kapitalistákhoz, ahol a Nyugat kezdődik. Csak ide nem tud visszajönni, de mégis ki akarna visszajönni ide, feleli erre Cristina, ha egyszer már sikerült kiszabadulnia? Én akarnék, feleli Béla, itt az otthonom.

Ugyanarra mennek, te hol is laksz? kérdezi ő. De a fiú válasz helyett azt mondja, hogy sokat volt Kolozsváron az egyetem előtt is, gyerekkorában gyakran jött kivizsgálásra – beteg voltál? Igen, megbetegedtem, mert miután kilakoltattak minket, alagsori lakásba kellett költöznünk, igazából egy pincébe, mind a négyen ott voltunk egy szobácskában, anyám ezért halt meg – miért, kérdez vissza. Tudod, én gróf vagyok, mondja Béla minden kontextus nélkül, a nagyszüleimnek volt egy kastélyuk, ahol most árvaház működik, a Mihály-kastély, biztos ismered azt a parkot tele vén tölgyfákkal, tizenöt kilométerre a városunktól, az a mi családunké volt, folytatja, ő pedig teli szájjal nevet, micsoda zöldségek ezek, azt hitte, hogy a Piroska és a farkast játsszák el, és most hirtelen a Hamupipőkében találja magát. Biztos azért van, mert a fiú magyar, és nem érzi, milyen hatása van a szavainak egy másik nyelven, sokszor kificamítja a mondatokat, elcsúszik a hangsúlya, vagy rosszul egyeztet, de egyébként érdekes, mindent másképpen gondol el, mint ő. El akarja mondani ezt neki, de a fiú nem néz a szemébe, most csak a hangját hallja, ahogy döcögve fordít, botladozik egy idegen nyelv szintaxisában; az elmesélt város árnyékai nyomasztóbbak, mint az utcák sötétsége, alig látja, hová lép, a szeme is sokat romlott az olvasástól, de a fiú biztos léptekkel halad, cipőjük kopogása visszhangzik az üres járdán, anélkül, hogy egyáltalán akarná, belekarol, hallgatja, mit mond, és lassan ráébred, hogy, noha együtt mennek, teljesen különböző városokban járnak.

Könnyű köd ereszkedik a régi épületekre, amelyek számára olyan semmitmondóak, egyszerűen elmegy mellettük – figyelj csak, itt a Dózsa Györgyön például egy dohányüzlet volt, az emeleten meg egy hírhedt bordélyház, neki nincs is ideje megkérdezni, hogy honnan tudja – itt lennebb pedig, épp itt, igen, egy szálloda, meg egy mozi,[7] tudod, cinematograf, ami aztán átköltözött abba a nagy épületbe ott a sarkon, az egyetemnek ahhoz az épületéhez közel, ahová ők is járnak, a Horea útra, amit a század elején Ferenc József sugárútnak hívtak. Arra a csúnya épületre gondolsz, amin a most már kivehetetlen féldomborművek vannak?, de ő azt feleli, hogy a gipszkarton borítás alatt férfiaktok láthatóak. Ilyeneket mond, hogy bordélyház meg aktok, vajon hova akar kilyukadni? Sehová sem akar kilyukadni, csak azt akarja elmondani, hogy ott egy áruház-szerűség volt, benne drogéria, bútorüzlet és húsüzlet. A moziban pedig ötszáz ülőhely, oda járt Kolozsvár krémje kávézni, cukrászsüteményt enni, meg a Sárga csikót nézni. Hova, az Uraniába, hát az egy borzalmas cukrászda, a sütemények ehetetlenek. Uránia, javítja ki a fiú, na jól van, ahogy akarod, de magában többször is gondolkodott, hogy miért így ejti, és mit jelent az a név, még a görög istenek lexikonában is utánanézett, és megtudta, hogy Urania egy múzsa vagy valami ilyesmi. Az épület homlokzatán nincs felirat, csak latin szavak és római számok. Mert a budapesti Uránia Magyar Tudományos Egyesület[8] építtette – ilyen szavakat mond, amiket ő nem is ért. Elmennek a Nemzeti Színház épülete előtt, ott ég egy-két lámpa, három hónapja ugyanaz az előadás megy, Az ember, akit felöklelt a kos, valami huligánok f-re cserélték az utolsó szó első betűjét. Volt az előadáson, de nem nézte végig, a szünetben hazament. Ez is szép, régi épület, fordul most Béla felé, hogy kicsit helyrehozza a hangulatot. Persze, hiszen ez volt régen a magyar színház. Francokat, ez a mi nemzeti színházunk. Nem, a színházat budapesti pénzből építették, és a románok 1918 decemberében vették át a nagy kultúrembertől, Janovics Jenőtől, színész volt, rendező, meg filmeket is csinált. Szép, szép, de most már a miénk, és kész, a jelen az, ami számít. Persze, azért nem voltatok képesek még arra sem, hogy egy emléktáblát biggyesszetek rá, két banit nem adtok a múlt felidézésére vagy az igazságra, kitaláltok magatoknak valami történelmet, és fogalmatok sincs róla, hol éltek. Mindenre ráteszitek a kezeteket, és semmit sem tudtok rólunk. Ez az a pillanat, amikor sértődötten átmegy az utca másik oldalára. Egy Moszkvics lassan kapaszkodik felfelé a Feleki-tetőn, lámpái elhomályosulnak, majd teljesen eltűnnek az egyre sűrűsödő ködben. Szinte elsírja magát dühében, nem akar megint veszekedni, pedig igazságtalannak tartja, hogy őt terhelje a bűntudat valami miatt, amiről fogalma sincs, nem tanult róla az iskolában, soha senkitől nem hallott még ezekről a dolgokról.

Béla utánamegy, várj, hagyjad, nem számít, elvesztettük Erdélyt, és kész. Nektek már nem kellett, úgyhogy tálcán kínáltátok fel nekünk, túlságosan el voltatok foglalva az úri mulatságokkal, keringőztetek a kastélyaitokban, észre sem vettétek, mi történik körülöttetek, úgyhogy nem vesztettek el semmit, hanem átadtátok, mint valami idióták, nekünk pedig igenis kellett. És még csak meg sem köszöntétek – a fiú halkan felnevet, vékony, nőies a kacagása. Köszönjük, mondja ő, leül a járdaszegélyre, és rágyújt. Neki ehhez semmi köze, sokkal később született, ahogy Béla is – a világ már készen állt, ebben az állapotában ismerték meg, nem az ő hibájuk, ami történt. A fiú leül mellé, elkéri a cigarettát, elosztják, Béla megint azt mondja, mindegy, most már mindegy, nem akartalak felidegesíteni, nem tudom, mi ütött belém. Nem számít, feleli Cristina, úgyis elmegy a fenébe ez az egész ország, és kész, te grófi sarjadék, vagy mi a csoda vagy.

A fiú elnyomja a cigarettát, és megcsókolja, enyhe penészszagot áraszt, mintha egy kísértettel csókolózna, az ajka vékony és puha, a nyelve savanyú, az érintése nedves és beteges, mintha búcsúcsók lenne. A köd permete átitatja a kabátját, sehol egy autó, látod, hiába vártuk volna a buszt. Feláll, kisétál az útkereszteződés kellős közepére, a fiú a járdaszegélyen marad, akár egy árnyék, ő még ácsorog egy darabig a lámpa alatt, a körte most már csak pislákol, majd teljesen kialszik. A köd beburkolja, a táskájából előszedi a kis, lapos fejlámpát, ami hegyi kirándulásokra való, de ő mindig magánál hordja, és így világítja meg maga előtt a hazavezető utat.


[1] Utalás a Miorița című népballadára, melynek cselekménye természeti környezetben játszódik, főhőse egy moldvai juhász, és amelyet az irodalmi-kulturális hagyományban a román népi mentalitás és spiritualitás kifejezésének tekintenek. A mioritikus táj, mioritikus világ kifejezés erre az egyszerre fizikai (természeti) és kulturális térre vonatkozik. Azaz tisztára antimiorotikus a diákok szemben az, ami modern, elszakad a népies hagyománytól, nagyvilági, újszerű.

[2] Kukoricalisztből készült sós rágcsálnivaló.

[3] Furgon.

[4] 1953 és 1989 között megjelent marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirat, a jelenlegi Látó elődje.

[5] Orca, száj, pofa.

[6] Simogatni.

[7] Magyarul az eredetiben is.

[8] Magyarul az eredetiben is.


(photo credit: azopan.hu)

Echinox

Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.

Articole similare

Gunvor Hofmo (fragmente) – traducere

Gunvor Hofmo (fragmente) – traducere

Xavier Antipa – Poem

Xavier Antipa – Poem

Mihaela Munteanu – Poeme

Mihaela Munteanu – Poeme

Ana Daria Maruseac – Poeme

Ana Daria Maruseac – Poeme