Az elitirodalomtól a szórakoztatáson át a „szocio-nyomasztásos” irodalomig. Avagy David Foster Wallace Végtelen tréfa c. regényének tényleges helye olvasónaplók tanúsága szerint[1]
Jóformán még fel sem lapozzuk, David Foster Wallace Infinite Jest[2] című regénye máris köszönetet mond:
[…] az Anonim Alkoholisták Bostonban nyitott gyűléseket is tart, amiken nagyjából bárki érdeklődő részt vehet, figyelhet, jegyzetelhet, nyaggathat másokat a kérdéseivel stb. Ezeken a nyitott gyűléseken sok hihetetlenül türelmes, közlékeny, nagylelkű és segítőkész emberrel beszélhettem. Úgy gondolom, ezeknek a férfiaknak és nőknek azzal mutathatom ki legjobban a hálámat, hogy nem mondok nekik név szerint köszönetet.[3]
Ezen gesztus nem pusztán hízelgés, s végképp nem egyfajta elérzékenyülés önmaga nagylelkűségén, hanem egyfelől egy inkluzív írói magatartás felvétele, másfelől pedig az esztétika önnön szférájába gubódzó, zárt világának a felnyitása a társadalmi-politikai realitások irányába.[4] Ugyanitt, a megszokott disclaimer helyén, Wallace ugyan kijelenti, hogy „a könyv cselekménye és minden szereplője fiktív”, mégis nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez a regénybeli viszonyszerveződés aktualitását és valósságát nem érinti, ugyanis azok mi vagyunk – még akkor is, ha az ilyen inkluzív mi gyanússá vált a posztmodern elméletalkotás szemében.[5] Ha úgy tetszik, Harold („Hal”) Incandenza nem létezik, noha még tagadni is nehéz lenne azon serdülők történetét, akik egy alkoholista, kapcsolódásra képtelen apa mellett nőnek fel; vagy, mondhatnánk, Ken Erdedy nem valós figura, de a mindennapjait messzemenően átitató függősége kortárs jelenség; avagy Clenette alakja is merő kitaláció, holott a társadalom, a gazdaság és a nyelv peremén leledző, mélyszegénységben élő, tizenévesen teherbe ejtett gyerekek élete valóságos.
Innen nézve, Wallace nem kíván biztonságos távolságot létesíteni a „tárgyiasított elbeszélttől”; nem arra törekszik, hogy az olvasók azt érezzék, hogy nekik mindehhez semmi, de semmi közük. Míg a diszkrét célcsoportokat megcélzó zsánerirodalmak rendszerint újratermelik azokat a viszonyokat, amelyek ellehetetlenítik az életvitelünk átgondolását és újrakitalálását, s ezáltal a Wolfgang Welsch-i értelemben vett anesztétikaként[6] érhetőek tetten; addig az inkluzív írói attitűd nemcsak azt állítja, hogy „Nem vagy kivétel!” sem olvasóként, sem szerzőként, hanem módszeresen szét is szálazza a felelősségelhárító és deszenzibilizáló mechanizmusainkat. Amikor a fiatal Don Gately „már csak csuklóból följebb hangosította a tévét”, miközben az anyját a nevelőapja épp fizikálisan bántalmazta, akkor az olvasó lényegében azzal a neuralgikus kérdéssel szembesül, hogy „te miképpen függeszted fel az érzékelésedet?” – Johnny Gentle, a regénybeli Egyesült Államok elnökének a szavaival élve: hogyan tudod „kreatívan átirányítani a felelősséget”?
Van valami fölényes abban az elhatárolódó kijelentésben, hogy „ez nem az én dolgom”, ugyanakkor valami csábító is, hiszen a döntésmentes semlegesség illúzióját kelti. Jóllehet a semlegesség jellemzően a passzív tehetetlenség szinonimája, s ilyenként egyfelől a rendszer megváltoztatását célzó „kreatív fantáziákat” zárja rövidre,[7] másfelől James Incandenza-i értelemben figuránssá teszi az embert önnön életében. És a saját életednek a mellékszereplője, a regény szavaival „a berendezési tárgya” lenni szöges ellentétben áll azzal, ahogy a bázisdemokrata prediszpozíciójú inkluzív irodalom tekint az emberre: „Mindenki saját életének szakértője és illetékese, még ha legtöbbször nem is férünk hozzá saját életünkhöz.”[8]
Ekképpen kontextualizálva a regényt, elmondható, hogy a Végtelen tréfa az inkluzív irodalom egyik mintaképeként – Selyem Zsuzsa szavaival élve – „szembesít a dolgokkal”,[9] azaz inherens és eredendő feszültségek, ellentmondások, kétértelműségek közé helyez, nélkülözi az előregyártott válaszokat, minek folytán önálló tájékozódásra sarkall; ugyanakkor távol áll a puszta szórakoztatástól, tekintve, hogy egyebek mellett a vég nélküli szórakozás-szórakoztatás mint deszenzibilizálódás kritikáját kínálja. Ezért is tűnik rendkívül ironikusnak az 1997-es kiadás 2006-os előszava, amelyben Dave Eggers Wallace-t olyanként írja le, mint aki már-már a saját kárára túl okos az olvasóihoz képest, s eme intellektualizmusát azzal kénytelen ellensúlyozni, hogy szem előtt tartja „azt az elgondolást, hogy a könyvek lényegében szórakoztatni hivatottak.”[10] Noha vitathatatlan Wallace intellektualizmusa, igazi melléfogás lenne eme éleslátását ellentétezni egy elemi szórakoztató attitűd tételezésével. A Wallace-féle világ komplexitása messze túl van a dichotómiákban való gondolkodáson. Nemkülönben ott a másik véglet is, amely a „szocio-nyomasztásos” próza[11] keretei között interpretálja a Végtelen tréfát. Azonban ez a szemléletmód súlyosan félreérti azt az új igényt, amely értelmében többé nem beszélhetünk finomkodva, eufemizálva, leértékelve, mindenesetre zárójelbe téve azt a valóságunkról – csak hogy hozzuk össze a posztmodern teória által kétellyel illetett kategóriákat.
Az inkluzív irodalom tehát egy „környezetre figyelő, kooperatív, nyitott és dinamikus irodalmi jelenség, ahol az elrejtett, elhallgattatott, tabusított valóság kreatív megformálása és a különböző jelenségek összefüggésbe hozása a tét.”[12] Ugyanakkor az inkluzivitás nem csupán egyszerű tematikus meghatározottság, mivel elsősorban egy odaforduló magatartásformát jelent, amelyben részesülve az ember „bírja a valóságot, ne[m] csak kibírja [azt]”.[13] Egyik kritikájában Sipos Balázs is hasonló módon körvonalazza az általa „dokumentarista irodalomnak” nevezett írásművészetet: ez a marginális társadalmi csoportok traumáinak a feldolgozásában segít.[14] S valóban: legtöbbünk olvasatában a traumákkal való tényleges megküzdés, a megerősödés áll a Wallace-regény középpontjában – Szalma Krisztina szavaival:
Az egyetlen kiút a szomorúságból keresztülvezet rajta. A szomorúság megélése, átélése nélkül mind kenheti az ember a hajára a közhelyeket, az imát, a fejlődéspszichológia A-mínuszát, asörtabortapálinkát et al., a Dolores-könyveket, meg a plüssmackóját, belső porontyostul, kordbársony egyen-nyelvestül. De ha szomorkodok, akkor a teljesen szubjektív és saját felfogásom szerinti „Felsőbb Hatalom” is megsegít. Asszem, ilyenkor van az, amit Mario mondott Halnek, amikor Hal úgy őszintén elmondta neki, hogy mi van vele, és megkérdezte tőle, hogy Booboo, szerinted mit csináljak, és akkor Mario azt mondja neki erre, hogy pont azt csináltad, amit kell.
Bár az eddig ki nem mondott, avagy kimondhatatlan felé a sok ezer „ez lesz az utolsó”-n keresztül vezet az út, ahogy arról Császár Ágnes és Lőrincz Renáta beszél:
A Végtelen tréfában szinte mindenki menekül. Van, aki a családja elől, van, aki a gondolatai elől. Van, aki az alkohol és más függőséget okozó szerek elől (amelyek használatához nem mellesleg szintén menekülésként fordult). És van olyan is, aki saját maga elől, a múltja, a félelmei, a traumái elől fut. Szinte elképesztő, hogy az embereknek hány menekülési stratégiájuk van: az öngyilkosság és az erre tett kísérletek, a drogok, a bulizás, a szex – persze Orin és az „alanyai”–, a passzív, tompító szórakozás, a TV előtt való sorvadás… Újra és újra bebizonyosodik, hogy mindez nem megoldás, nem lehet megoldás, hiszen addig nem képes gyógyulni egy seb, amíg azt is tagadjuk, hogy létezik és fáj. Az igazság az, ami meg tud szabadítani, még akkor is, ha előtte végeznie kell veled. Az őszinteség a menekülés ellentéte – amikor a tagadás a végletekig csonkítja az életet, az egyetlen megoldás a magunkkal és a másokkal való őszinte szembefordulás. A humor segíthet ebben, de az irónia már nem annyira: az irónia és önirónia, a mentegetőzés és a ködösítés ismét csak menekülési próbálkozások a valóság elől, amelyek ellehetetlenítik a továbblépést. El kell engedni az önámítást, a sok ezer „ez lesz az utolsó”-t.
Innen is látszik, hogy Wallace-t különösen foglalkoztatta mind okaiban, mind hosszú távú kifutásában a függőség mint a világérzékelés kikapcsolása. Az ember nem tudja nem érzékelni a rendszerbe belekódolt erőszakot, a klímaválság hatásait,[15] a kórossá vált kompetitív és individualista beállítottságot, az ipari állattartást[16] stb., illetve mindezek egyéni szintre átszármazott következményeit, s ezért, amint azt Takács Kriszta mondja:
Még csak egy szál cigi, egy epizód, egy adag, egy játék, egy feladat, egy falat, ami az utolsó. Ezt még megengedhetem magamnak, mert azért mégis ennyi jár nekem azok után… Amúgy sem lett eddig olyan nagy bajom emiatt. Ne értsd félre, „nem akarok kárt tenni magamban, nem akarok magamnak fájdalmat okozni, pont azt akarom, hogy ne fájjon”. Csak az a gond, hogy mindaz, ami enyhíthetné a fájdalmat, már nem segít, és már a sóvárgás mindaz után is fáj, ami miatt még itt a bűntudat is. Mert könnyebb volt nem szembenézni, terelni, elfedni. Kezdetben a fájdalom miatt, aztán már a függőség miatt is. Mert ez az. Függőség. Hogy ebből mi a kiút? Az teljesen nem meghatározható. De azt tudom, hogy szükségem lesz hozzá a kegyetlen őszinteség, az önkontroll és az elfogadás gyakorlására.
Mindez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy Wallace az egyénen kérné számon a rendszer nyavalyáit, holott több mint világos előtte az is, hogy az egyén számára mindössze felelősségelhárítás mindent az aktuális hatalmi berendezkedés számlájára írni. Ezt állítja Tomsa Johanna is:
A bevásárló lista logikáját újrahasznosítja: a rendszer az oka, a távoli ismerős, a szomszéd, a barát, az anyám, az apám, a gyerekkorom. Listázható, címet is ad, önfelmentési stratégiák. Aztán ráadásként megtalálja egy haver pépörbekjét, most például felépülési parákról, és minden nesze értelmet nyer. Szóval megvan a patkánytérképek törlésének pszichológiája: „minél átfogóbban tölti el az egyént a tehetetlenségérzet, annál hajlamosabb lesz erőszakos indulatkitörésekre”. Egy újabb pont a listán, nagybetűkkel, felkiáltójellel, amolyan fontosságjelölőkkel. Csakhogy ez nem szabadít meg. Ketrecben tart, rejtőzködésre késztet, végez veled és másokkal, mert hiányzik belőle az erő, amellyel az igazság hat.
Azonban a Végtelen tréfa jóval több a függőségek tematizálásánál és a szórakoztatás éles kritikájánál. Többek között a gyerekek játékán keresztül leplezi le a „felnőttek komoly világának” a mondvacsináltságát – azt, ahogy a felnőttek autópilótára kapcsolva szisztematikusan reprezentációra (például háborúra) cserélik a valóságot (például azt, hogy havazik a teniszpályán). Ambrus Abigél tolmácsolásában ez:
Egy tucat gyerek, egy pálya, temérdek muníció és szabályok. Ez egy játék, gondoltam, miközben megálltam a kávésnál, és néztem őket, ahogy játszanak, pedig az Eszkaton sokkal több, mint egy egyszerű társas. Kérek egy dupla kávét, elvitelre. Az Eszkatonban a pálya egy világtérkép, a labdák bombák, a gyerekek pedig kis felnőttek, akik diplomatizálnak, és előre megfontolt támadásokat szerveznek, egy gyerek fel s alá repeszt a pályán egy zsúrkocsival, és halál komolyan veszi mindenki a dolgát. Aranyosak, ahogy tornacipőiket és pólóikat védik a labdáktól. Aztán hirtelen elszabadul a pokol. A labdák összevissza repkednek, a játékvezető pedig felteszi a hírhedt piros kalapot, ezzel kihirdetvén a globális krízist. Közben kész is a kávém, úgyhogy miután elkevertem a cukrot, eldobom a kanalat, és mosolyogva továbbállok. Az irodába érve felhangosítom a rádiót, mert a miniszterelnök beszél, hadat üzentek az országunk ellen, vörös kódot hirdettek, mondván: a krízis globális. Lefutok még egy kávéra. Elfogyott a kanál. Most mivel keverjem meg?
A traumafeldolgozáshoz és a megerősítéshez szorosan kapcsolódva, Wallace regénye „lehetőséget ad arra, hogy bármilyen is legyél, kapcsolódjál hozzá, a világhoz, és saját magadhoz is.”[17] Ilyen személyesség megélésének a helye volt a Végtelen tréfa Márton Nóra számára:
Nem olyan régen részt vettem egy eseményen, amely során rákban szenvedő vagy már abból felépülő páciensek számoltak be tapasztalataikról és életükről. Miközben hozzátartozóként hallgattam a történeteket, a Végtelen tréfa jutott eszembe. Mindenkinek megvan a saját terhe, amit egész életén át cipel. Van, aki beleroskad, van, aki a problémában a pozitívumot keresi, amiből tanul, van olyan is, aki csak egyszerűen mosolyog a felette átsikló megpróbáltatásokon. És van, aki a problémában nem a problémát látja, hanem a lehetőséget. Lehetőséget egy új életre, amelyben immáron a hétköznapi, alig észrevehető pillanatokat is észreveszi, és egész lényével megtapasztalja. Egyik percben nevettem egy szellemes viccen, a másikban meg sírtam, mint a záporeső, egyszer a fájdalmas emlékek miatt, máskor pedig a boldogság és a felszabadultság könnyei voltak ezek. Nyolc év után először úgy éreztem, hogy egy daganatos beteg hozzátartozójaként én is szenvedhettem el traumát, nekem is volt/van jogom érezni a fájdalmat. Mindenkinek a saját maga terhe a legnehezebb. Ez nem önzőség. Ezek csupán érzések. És hogy az előbb említett eseményről vagy DFW regényéről beszélek? Magam sem tudom, talán mindkettőről, talán az én sztorimról, talán magáról az életről. Az életről, amelyet sokféleképpen lehet vagy kell élni, és amely legtöbbször csak úgy tovaszáll, mintha itt sem lett volna. DFW szavaival élve: „úszik a nagybajszú, bölcs öreg hal, és arra jön három fiatal hal. Odaszól nekik: – helló, skacok, milyen a víz? –, és úszik tovább. A három fiatal hal nagy szemeket mereszt utána, aztán összenéznek. Az egyik megkérdi: – víz? Mi a tököm az a víz? –, aztán úsznak tovább.”
Amit itt Márton Nóra felidéz, nagyon közel van ahhoz a tapasztalathoz, amelyet Jerome David Salinger a Rozsban a fogó c. regényében ekképpen ír le: „Senki nem vesz észre soha semmit.”[18] Ezek a regények többek között arra világítanak rá, hogy nemcsak a szórakoztatás révén kerülünk távol a saját életünktől, hanem paradox módon attól is, ha elbizakodottan azt hisszük, hogy már mindig is és eleve önmagunknál és önmagunkéi vagyunk. S az ilyen módon szerveződő inautentikus élet – Wallace szavaival figuránslét, vagy salingeri megfogalmazásban a kamugépként [phony] folytatott élet – meghaladása állandóan az önmagát racionalizáló ignoranciába ütközik.[19] Sebestyén Erzsébet meglátásában:
Eljátsszuk, hogy értjük a Mindent, talán olyan jól játsszuk, hogy el is hisszük, le lehet élni egy életet ebben a játékban. Úgy érzed, mindent értesz, sajátod a minden, a világ, önmagad pedig végképp, teljes a kép, nem hiányzik belőle semmi, legfőképpen a másik nem, vagy annak a tudása, mert a minden már amúgy is eleve adatott, egy szép egész, nincs hely benne senki másnak. Ringat az illuzórikus kép, hogy teljes lényed birtoklod, érzed és érted magad. Minden tiszta, néha a plafonhoz imádkozol, furcsaságok. El lehet jutni arra a pontra, amikor ténylegesen megszólalhat az éned? Talán teljesen némává kell válni, hogy beszélhess önmagaddal, hogy engedd megszólalni a lényt, akiről azt hiszed, minden rezdülésében a sajátod. Ilyenkor mégis megmutatkozik valami a mindenből, hogy mennyire távol van, mint te saját magadtól, egy teljes odafordulásnyira. Talán Gately akkor az intenzíven látott valamit a mindenből.
Ezen olvasmányélmények fényében alig túlzó kijelentés az, hogy Wallace regénye mindenekelőtt emancipatorikus tapasztalat – egy módozat az önmagunkhoz és a másokhoz való visszatalálásra, egy autentikus lét kialakítására.[20] Marton Andrea összefoglalásában:
A regény legfontosabb kérdése számomra az, hogy miként juthatunk el oda, hogy az élet, amit leélünk, tényleg a sajátunk legyen, és ne csak végigsodródjunk rajta, különböző külső elvárásoknak próbálva (többnyire tudat alatt) megfelelni, vagy eleve adott viselkedésmintákat követve. Ez nem a könnyű út, mert ahogy az az Ennet-ház rehabilitációs programokban részt vevő lakóinál is történik, először el kell engednünk azokat a dolgokat, amelyek így vagy úgy segítettek megküzdeni a nehézségeinkkel, de valójában olyan mechanizmusok vagy függőségek voltak, amelyek eltávolítottak a valóságtól. Ez fájdalmas folyamat, és Gatelyékből kiindulva, egyedül nem lehet megtenni, szóval arra is készen kell állni, hogy szembesülve az igazsággal, vállaljuk a kitettséget, és beszéljünk másoknak a tapasztalatainkról; ez döntés kérdése. David Foster Wallace többek között arra mutat rá, hogy a világ komplexitása ellenére léteznek közös igazságaink, és ha másak is a körülményeink, sok hasonló élményünk lehet, úgyhogy ha megosztanánk ezeket, valószínűleg hamar rádöbbennénk, hogy nem vagyunk egyedül, sőt, segíthetnénk egymásnak a változtatásban.
Ambrus Abigél, Császár Ágnes, Kádár Gergő, Lőrincz Renáta, Marton Andrea, Márton Nóra, Sebestyén Erzsébet, Szalma Krisztina, Takács Kriszta, Tomsa Johanna
[1] Ezen társszerzős esszé ötlete a Selyem Zsuzsa által tartott inkluzív irodalom nevű tantárgy keretein belül született meg 2023 januárjában-februárjában. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának a magyar nyelv- és irodalomtudományi magiszteri képzésben részt vevő elsőéves hallgatói ezúton is köszönetet mondanak Selyem Zsuzsának. Név szerint: Ambrus Abigél, Császár Ágnes, Kádár Gergő, Lőrincz Renáta, Marton Andrea, Márton Nóra, Sebestyén Erzsébet, Szalma Krisztina, Takács Kriszta, Tomsa Johanna.
[2] Lásd a regény első angol kiadását: David Foster Wallace: Infinite Jest, Little, Brown and Company, h. n., 1996.
[3] Lásd a regény magyar fordítását: David Foster Wallace: Végtelen tréfa, Jelenkor, Budapest, 2018. Ford. Kemény Lili és Sipos Balázs. A regényből idézett minden következő passzus ezen fordításból származik.
[4] Vö. Takáts József: Az inga visszaleng – Elbeszélő próza a kétezres években, Helikon, 2018/3, 337. Itt arról beszél Takáts, hogy az újrealista művek „nem esztétikai autonómiára törekszenek, hanem az esztétikai érvényességgel együtt (vagy inkább azon túl) társadalmi/politikai érvényességre is”.
[5] Hasonló irodalomelméleti fenntartásokkal kezelték a valóság kategóriáját is a legutóbbi időkig. Vö. Szilasi László: Ex Libris, Élet és Irodalom, 2013/38. Online: https://www.es.hu/cikk/2013-09-20/szilasi-laszlo/ex-libris.html (Megnyitottam: 2023. 02. 09.)
[6] Wolfgang Welsch: Esztétika és anesztétika. In Uő: Esztétikai gondolkodás, LʼHarmattan – Magyar Daseinanalitikai Egyesület, h. n., 2011, 11–33. Ford. Weiss János.
[7] A kreatív fantázia kifejezést innen vettem: Kovai Melinda: Mire (lehetne) jó a kritikai pszichológia? Avagy néhány gondolat a magyarországi pszichoterápiáról, Fordulat, 2022/2, 66. Lásd még hasonló témában: Csányi Gergely, Fehér Tibor, Máriási Dóra: Kritikai pszichológia. Lélek és kapitalizmus, Fordulat, 2022/2, 7–61.
[8] Selyem Zsuzsa: Miért vagyunk még életben? Gondolatok egy inkluzív irodalomról, Élet és Irodalom, 2022/14. Online: https://www.es.hu/cikk/2022-04-08/selyem-zsuzsa/miert-vagyunk-meg-eletben.html (Megnyitottam: 2023. 02. 10.)
[9] Uo.
[10] Dave Eggers: Foreword. In David Foster Wallace: Infinite Jest, Abacus, h. n., 1997, xiii–xiv. Fordítás tőlem: K. G. Lásd Eggers teljes gondolatát eredetiben: „Wallace, like many other writers who could be otherwise considered too smart for their own good […] is […] always aware of the reader, of the idea that books are essentially meant to entertain, and so almost unerringly balances his prose to suit.”
[11] Lásd: Takáts J.: Az inga… i. m., 340. Itt Takáts Bárány Tibor ama szarkasztikus állítását idézi, amely szerint ma a „szocio-nyomasztásos” próza a divat.
[12] Selyem Zs.: Miért vagyunk… i. m.
[13] Uo. Kiegészítés tőlem: K. G.
[14] Sipos Balázs: Gátá. Tompa Andrea: Omerta, Revizor, 2017. Online: https://revizoronline.com/hu/cikk/6799/tompa-andrea-omerta (Megnyitottam: 2023. 02. 08.)
[15] Vö. Csányi Gergely, Kiss Kata Dóra: Klímaszorongás vagy ökoaggodalom? Egy radikális ökopszichológia felé, Fordulat, 2022/2, 151–181.
[16] Vö. Selyem Zs.: Miért vagyunk… i. m. Itt: „Káin története idill a mai világjelenségekhez képest: klímapusztítás, mélyszegénység, ipari állattartás, szisztemikus erőszak stb. Nincs hogyan nem érzékelni mindezt, és mivel az emberi psziché nem arra van kalibrálva, hogy ennyi veszélyt tehetetlenül elviseljen, védekezésképpen változatos függőségeket alakítunk ki. (És fordítva: változatos függőségeinkkel tönkre teszünk mindent.)”
[17] Selyem Zs.: Miért vagyunk… i. m.
[18] Jerome David Salinger: Rozsban a fogó [The Catcher in the Rye], Európa Kiadó, Budapest, 2021, 19. Ford. Barna Imre. Mindazonáltal a salingeri gondolat nem új keletű: a gyökere legalább a 19. század legelejéig megy vissza, Wordsworth-nek a Lyrical Ballads-hez írott előszaváig. Lásd: William Wordsworth: Preface. In William Wordsworth, Samuel Taylor Coleridge: Lyrical Ballads, szerk. R. L. Brett, A. R. Jones, Routledge, London – New York, 2005, 239. Itt: „For a multitude of causes unknown to former times are now acting with a combined force to blunt the discriminating powers of the mind, and unfitting it for all voluntary exertion to reduce it to a state of almost savage torpor.” Azt mondja tehát itt Wordsworth, hogy a társadalmi és a technológiai változások eltompítják az elme megkülönböztető képességeit, és egyfajtaa vad kábulatba ejtik az embert ezáltal. Szerinte a poézis funkciója ellensúlyozni ezt a hatást.
[19] Vö. Selyem Zs.: Miért vagyunk… i. m. Itt Selyem azt mondja, hogy van olyan irodalmi hagyomány is, „amely az új emóciók keresése helyett az önigazoló pátoszt választotta.”
[20] Vö. Selyem Zs.: Miért vagyunk… i. m. Itt: „Egy inkluzív irodalom (a legjobb klasszikusok mind ide tartoznak) szembesít a dolgokkal, igen: törékeny létezésünkkel. Megismerési forma, érzékelésünk tágítása, felszabadító élmény.”
Fotografie Copertă @ David Foster Wallace: Infinite Jest, Abacus, h. n., 1997.
Idézett művek
Csányi Gergely, Fehér Tibor, Máriási Dóra: Kritikai pszichológia. Lélek és kapitalizmus, Fordulat, 2022/2, 7–61.
Csányi Gergely, Kiss Kata Dóra: Klímaszorongás vagy ökoaggodalom? Egy radikális ökopszichológia felé, Fordulat, 2022/2, 151–181.
Eggers, Dave: Foreword. In David Foster Wallace: Infinite Jest, Abacus, h. n., 1997, xiii–xvii.
Kovai Melinda: Mire (lehetne) jó a kritikai pszichológia? Avagy néhány gondolat a magyarországi pszichoterápiáról, Fordulat, 2022/2, 63–88.
Salinger, Jerome David: Rozsban a fogó, Európa Kiadó, Budapest, 2021. Ford. Barna Imre.
Selyem Zsuzsa: Miért vagyunk még életben? Gondolatok egy inkluzív irodalomról, Élet és Irodalom, 2022/14. Online: https://www.es.hu/cikk/2022-04-08/selyem-zsuzsa/miert-vagyunk-meg-eletben.html
Sipos Balázs: Gátá. Tompa Andrea: Omerta, Revizor, 2017. Online: https://revizoronline.com/hu/cikk/6799/tompa-andrea-omerta
Szilasi László: Ex Libris, Élet és Irodalom, 2013/38. Online: https://www.es.hu/cikk/2013-09-20/szilasi-laszlo/ex-libris.html
Takáts József: Az inga visszaleng – Elbeszélő próza a kétezres években, Helikon, 2018/3, 336–347.
Wallace, David Foster: Infinite Jest, Little, Brown and Company, h. n., 1996.
Wallace, David Foster: Végtelen tréfa, Jelenkor, Budapest, 2018. Ford. Kemény Lili és Sipos Balázs.
Welsch, Wolfgang: Esztétikai gondolkodás, LʼHarmattan – Magyar Daseinanalitikai Egyesület, h. n., 2011. Ford. Weiss János.
Wordsworth, William: Preface. In Coleridge, Samuel Taylor, Wordsworth, William: Lyrical Ballads, szerk. Brett, R. L., Jones, A. R., Routledge, London – New York, 2005, 233–258.