Magyar oldalak | track changes

Problema democrației universitare / Az egyetemi demokrácia problematikája

Echinox9 octombrie 2023

Sursă: Gáspár Miklós, Tamás: Problema democrației universitare, Echinox, 1971/3, 1.

Într-o societate supusă unor transformări axiologice, materiale și morale ce ating sferele ei cele mai profunde, vor fi totdeauna momente în care istoria ca istorie devine conștientă, în care oamenii, subiecții și obiectele acestei istorii, vor proceda la o re-creare spirituală a traiectoriei sociale parcurse, la o re-construcție intelectuală, critică și selectivă a edificiului social ridicat cu truda acestui ev. O reconsiderare responsabilă și lucidă a istoriei și istoricului exclude, evident, orice fast gratuit. Pregătirea acestei reconsiderări va necesita multă migală metodologică, elaborarea unor opere sociologice de refență, pentru ca gestul acesta involuntar al spiritului: de a recrea, a reconstrui, să aibă o solidă fundamentare empirică – altfel, gestul pe care am vorbit va fi nevoit să rămînă în regnul de Alltäglichkeit al taifasului politic de cafenea.

O abordare a problematicii Universității, dacă se vrea serioasă, deocamdată trebuie să rămînă la nivelul unor preliminării cvasi-teoretice. În cele ce urmează, ne vom strădui să oferim cîteva așa-numite ipoteze de lucru.

Se stie că in ultimele decenii Universitatea trebuie să facă față unor realități noi, dinte care acum vrem să subliniem numai una: creșterea nemaiîntînlintă a numărului studenților. Vechile forme patriarhale de învățămînt s-au compromise (vezi criza Universității ocidentale în 1968), noile forme nu apar sau șovăie încă. În țările Europei răsăritene, revoluția socialistă lărgește mult volumul învățămîntului superior, noi categorii sociale acced la băncile amfiteatrelor. Desigur, secole de ignoranță și analfabetism nu pot fi „sărite” dintr-odată. Nu grav, dar cerințele profesionale scad totuși, iar tihna academică dispare, cedînd locul unui activisim politic entuziast, puternic. Politizarea Universității, revindecată de baricadele Parisului din mai ’68, se petrece la noi sub îndrumarea și cu sprijinul Partidului și statului. Acele vremuri rebele, pline de nerv juvenil ascundeau în sine, în diferitele forme de autogestiune studențească, desigur instinctive și imperfecte, puțin prea înflăcărate, germenii unui democratism autentic (dar și ai unor tendințe de îngustime dogmatică). Măsurile succesive au consfințit schimbările petrecute în structura învățămîntului, activitatea organizațiilor de tineret a devenit mai calmă, centrată tot mai mult pe probleme profesionale, deci: învățămîntul s-a pus pe învățătură. S-a încercat un aggiornamento la evoluția științelor moderne, s-au depășit unele îngrădiri „ideologice” făcute din exces de zel (condamnarea ciberneticii ca pseudoștiință burgheză ș.a.m.d.), s-au constituit și s-au statornicit relații stabile în sînul Universității. Nu este de mirare că stabilitatea putea duce la o anumită rigiditate a structurilor academice, și că în prezent se lucrează la dizolvarea rigidității în condițiile instrucțiunii de masă, după cum se poate observa din ultimele ordine și directive ale Ministerului Învățămîntului. Actualitatea instaurării unei adevărate democrații universitare fiind de netăgăduit, trebuie să examinăm cu mult discernămînt condițiile concrete care servesc acestei înnoiri.

Fără a avea pretenția unei definiții, putem concede că democrație înseamnă un mare număr de alegeri libere posibile, o independență generală (a indivizilor și grupurilor) de ierarhiile consacrate prin tradiție sau inerție oligarhică, un suport material-administrativ asigurat pentru a susține independența amintită, și, nu fără importanță, o conștiință a acestor elemente. Or, nu este posibil (și în acest caz, nici n-ar fi necesar) să injectăm din afară o asemenea multitudine interdependentă de situații social-politice. Trebuie indelung cercetată calitatea învățământului mediu, maturitatea politică a studentului. Ar fi o demagogie iresponsabilă, o nesocotire fantezistă a cerințelor construirii unei societăți socialiste multilaterale dezvoltate, dacă am lăsa la voia întîmplării formarea specialiștilor de care țara are nevoie. Este însă deasupra orecărei îndoieli faptul că simțim ca neceasară o relaxare a vieții universitare, o mai mare suplețe a ierarhiilor, combatarea birocratimsului incompatibil cu tradiția Almei Mater, transformarea Asociațiilor Studențesti în organe eficiente ale aspirațiilor universitarilor, o mai mare maleabilitate a „granițelor” diferitelor secții și facultăți, ca reflecția și raționamentul fin să ia locul memorării stupide, dialogul viu lecturii plictisitoare a unor cursuri ce n-au fost revăzute de ani de zile, judecata ascuțită și temerară pășunismului literar-artistic.

Munca unor colective tinere și elastice de pedagogi, psihologi, sociologi, universitari neatinși de rutină, munca unor echipe de studenți dezghețați și capabili trebuie să ducă la lărgirea treptată și diferențiată a democrației în facultăți, după un studiu aprofundat și sincer al posibilităților, comunicînd toate rezultatele sau eșecurile opiniei publice studențești, în permanentă legătură cu ea.

Acestă muncă nu poate fi înlocuită cu bunăvoință paternală, cu atît mai puțin prin conservatorism desuet și confortabil. Gîndirea politică despre Universitate și pentru Universitate trebuie să devină gîndirea politică a Universității.

În România socialistă, sub conducerea P.C.R., se asigură astăzi climatul necesar dezvoltării unei astfel de gîndiri.

Forrás: Tamás Gáspár Miklós: Problema democrației universitare [Az egyetemi demokrácia problematikája], Echinox, 1971/3, 1. Ford. románról magyarra Kádár Gergő.

Egy radikális axiológiai, materiális és morális változásoknak alávetett társadalomban mindig lesznek olyan pillanatok, amelyekben a történelem mint történelem öntudatra ébred; amelyekben az emberek – az alanyai és a tárgyai ennek a történelemnek – ahhoz fognak folyamodni, hogy szellemileg újraalkossák az eddig megtett társadalmi útvonalat; ahhoz, hogy intellektuálisan, kritikusan és szelektíven újrakonstruálják a kor küszködése nyomán felállított társadalmi felépítményt. A történelem és a történetiség felelős és értelmes újragondolása evidens módon kizár mindenféle olcsó pompát. Egy ilyen újragondolásnak szükséges előfeltétele a metodológiai aprólékosság, a referenciapontként szolgáló szociológiai alapművek kidolgozása, annak érdekében, hogy eme önkéntelen gesztusa a szellemnek: az újraalkotás, az újrakonstruálás erős empirikus alappal rendelkezzen – ellenkező esetben a gesztus megrekedne az Alltäglichkeit birodalmának tét nélküli politikai csevejében.

Az Egyetem problematikájával való foglalkozásnak, ha azt akarja, hogy komolyan vegyék, egyelőre meg kell állapodnia némely kvázi-teoretikus bevezetők szintjén. A következőkben arra törekszünk, hogy néhány úgynevezett munkahipotézist ajánljunk.

Köztudott, hogy az utóbbi évtizedekben az Egyetemnek helyt kell állnia bizonyos új realitások közepette, amelyek közül most csak egyet akarunk kiemelni: az egyetemi hallgatók számának előzmény nélküli növekedését. Az oktatás patriarchális régi formái kompromittálták magukat (lásd a nyugati Egyetemek 1968-as krízisét), az új formák pedig nem jelennek meg, avagy még bizonytalanok. A kelet-európai országokban a szocialista forradalom igen megnöveli a felsőoktatás volumenét, új társadalmi osztályok jutnak az amfiteátrumok padjaiba. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a tudatlanság és az analfabetizmus évszázadait nem lehet egyből „átugrani”. Nem számottevő mértékben, de a professzionális követelmények mégis csökkennek, az akadémiai zavartalanság eltűnik, átadván a helyét egy lelkes és erős politikai aktivizmusnak. Az Egyetem politizálódása, melyet 68-ban Párizsban barikádokkal eszközöltek ki, nálunk a Párt és az állam útmutatásával és segítségével zajlik. Azok a fiatalos energiával telített, rebellis idők magukban, a hallgatói önigazgatás különböző formáiban hordozták, természetesen ösztönös és tökéletlen, kissé túlfűtött módon, egy autentikus demokrácia csíráit (de ugyanakkor némely dogmatikus szűkösség tendenciáéit is). Az egymást érő intézkedések megerősítették az oktatás struktúrájában végbement változásokat, az ifjúsági egyesületek tevékenysége nyugodtabbá vált, egyre jobban összpontosítva a szakmai problémákra, tehát: a tanügy a tanítás szolgálatába állt. Bevezettetett egy aggiornamento a modern tudományok fejlődésében, meghaladottá váltak bizonyos túlzott buzgalomból fakadó „ideológiai” befalazottságok (a kibernetika burzsoá pszeudotudományként való elítélése stb.), stabil viszonyok jöttek létre s kerültek nyugvópontra az Egyetem kebelén. Nincs benne semmi csodálnivaló, hogy a stabilitás elvezethetett egy bizonyos rugalmatlansághoz az akadémiai struktúrákban, és hogy jelenleg arra irányulnak a fáradozások, hogy feloldják ezt a rugalmatlanságot a tömegoktatás körülményeiben, amint az észrevehető az Oktatásügyi Minisztérium utolsó rendeleteiben. Minthogy tagadhatatlan egy igazi egyetemi demokrácia felállításának az aktualitása, nagy éleslátással kell megvizsgálnunk azokat a konkrét feltételeket, amelyek egy ilyen megújulás szolgálatában állnak.

A definiálás igénye nélkül elismerhetjük, hogy a demokrácia nagyszámú lehetséges szabad választásokat jelent, általános függetlenséget (egyének és csoportok vonatkozásában egyaránt) a hagyomány vagy az oligarchikus tétlenség által szentesített hierarchiától, továbbá az említett függetlenség biztosítását szolgáló materiális-adminisztratív támogatást, nem utolsósorban pedig az imént említett elemekre vonatkozó tudatosságot. Máskülönben nem lehetséges (és nem is lenne fontos), hogy kívülről vezessük be a társadalmi-politikai helyzetek efféle kölcsönösen függő sokaságát. Hosszasan kell kutatni a középiskolai oktatás minőségét, a diákok politikai érettségét. Demagóg felelőtlenség lenne, illuzórikus mellőzése a sokoldalúan képzett szocialista társadalom építési követelményeinek, ha a véletlenre bíznánk azon specialisták képzését, akikre az országnak szüksége van. Azonban minden kétség fölött álló tény, hogy szükségét érezzük az egyetemi élet fellazításának; a hierarchiák enyhítésének; az alma mater hagyományával összeférhetetlen bürokrácia visszaszorításának; a Hallgatói Egyesületek átalakításának a diákérdekeket hatékonyan szolgáló orgánumokká; a különböző szekciók és fakultások közti „határok” átjárhatóbbá tételének; annak, hogy a reflexió és a tiszta értelem vegye át a helyét a stupid memorizációnak, az élő dialógus az évek óta frissítetlen kurzusok unalmas olvasmányainak, a józan és merész ítélőképesség az irodalmi-művészi népiességnek.

A lehetőségek aprólékos és őszinte vizsgálatát követően, a diákközvélemény minden megvalósítását és sikertelenségét kommunikálva, fönntartva a kapcsolatot velük, egy fiatal és rugalmas, rutin által meg nem fertőzött pedagógus-, pszichológus-, szociológusközösség munkájának, valamint hozzáértő és kompetens hallgatócsoportok munkájának el kell vezetnie az egyetemi demokrácia fokozatos és differenciált térhódításához.

Ez a munka nem helyettesíthető atyáskodó jóakarattal, annál kevésbé egy idejétmúlt és kényelmes konzervativizmussal. Az Egyetemről és az Egyetem érdekében szóló politikai gondolkodás magának az Egyetemnek a politikai gondolkodásává kell hogy váljon.

A szocialista Romániában, a Román Kommunista Párt vezetése alatt ma biztosított egy effajta gondolkodás kialakításához szükséges klíma.

Fotografie Copertă @Echinox, 1971/3, 1.