Hangulatokat olvasni. Hogyan gondolhatjuk el az irodalom valóságát napjainkban? [Wie man die Wirklichkeit der Literatur heute denken kann][1] című, 2011-es írásában a német-amerikai irodalomkutató, Hans Ulrich Gumbrecht az alábbi diagnózist vázolta az irodalomtudomány helyzetéről: „Az egyik oldalon áll a dekonstrukció, amely az innovációra támasztott minden intenzív igénye ellenére, filozófiai szempontból a kezdetektől ellenállás nélkül volt beírható a »linguistic turn« hagyományába, ami azt jelentette (és követőinek továbbra is jelenti), hogy a nyelven kívüli valósághoz való minden nyelvi hozzáférést lehetetlennek, de legalábbis bizonyíthatatlannak tart – ennélfogva az ezzel ellentétes feltételezéseket (gyakran szarkasztikus felhangok kíséretében) sokszor naivként bélyegez meg. Mindebből az »olvasás allegóriái« programadó fogalma alatt elsősorban Jacques Derrida barátja, Paul de Man vonta le azt a ma már szélsőségesnek ható következtetést, hogy az irodalom és az irodalmi olvasás minden elgondolható funkciója végső soron a nyelvi világreferencia lehetetlenségének bizonyítása alá foglalható.

A dekonstrukcióval éles ellentétben, és legalább részben fedésben annak a marxista episztemológiának (vagy inkább: marxista ideológiának?) az előfeltevéseivel, amelyet szívesen tekintett kiindulópontnak és előképnek, a Nagy-Britanniából érkezett, majd Németországban minden drámai változás nélkül »kultúratudománnyá« átépített »cultural studies«-ban tulajdonképpen soha nem létezett a szkepszis az irodalom azon képességét illetően, hogy az a nyelven kívüli valóságra vonatkozik. Ellenkezőleg, a kultúratudósok körében néha oly zökkenőmentesen kapcsolódott egybe a kvantitatív-empirikus kutatás érvényességébe vetett bizalom és egyfajta episztemológiai gondtalanság, hogy e konvergencia szerény filozófiai eredményei – egyfajta kontraszthatásként – majdhogynem vonzónak tüntették fel a dekonstrukció referenciától való makacs tartózkodását.

(…)

[A]z irodalomtudományt mint intellektuális erőteret mindaddig fenyegetni fogja a stagnálás veszélye, amíg megmarad e két pozíció között, amelyek kontrasztként és feszültségként tudják egymást semlegesíteni.”[2]

Az Echinox magyar oldalainak szerkesztői jelen ankét keretében annak eredtek nyomába, hogy mennyire érvényes egyáltalán a gumbrechti diagnózis. Valóban a német irodalomtudós által kijelölt területek között húzódik a törésvonal? Kelet-közép-európai perspektívában, az egykori keleti blokk országainak irodalomértésére is ugyanez a diagnózis volna érvényes? Történt-e említésre méltó elmozdulás az irodalomtudományok terén a Gumbrecht-esszé megjelenése óta eltelt bő évtized során? Sorozatunkat a Debreceni Egyetem Brit Kultúra Tanszékének professzora, Dr. Bényei Tamás irodalomtörténész, kritikus, műfordító válaszával indítjuk.

Bényei Tamás: Hadd kezdjem azzal a választ, hogy az én pályafutásomat alapvető módon határozták meg azok a dilemmák, amelyek a gumbrechti kérdésfelvetés felől is megközelíthetők. Noha az évek során egyre messzebbre kerültem a pusztán elméleti kérdésektől, szerencsésnek érzem magam, amiért pályámat nagyjából az „elmélet” beáramlásával egyszerre kezdhettem: ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai nemcsak úgy érzik, hogy tudásunk fontos részét képezik az elméleti ismeretek, de – és talán ez a fontosabb – tudományos gyakorlatukban magától értetődő módon reflektálnak saját alapfeltevéseikre. Ez nem lenne így az elméleti fordulat és annak minden bonyodalma nélkül.

I.

Az első kérdés számomra az, hogy mennyire érezzük (még) fontosnak a gumbrechti dilemmát. Mai perspektívából visszatekintve talán az a legmeglepőbb, hogy az irodalomelmélet (Gumbrecht szavaival az irodalom ontológiájára vonatkozó felfogások) állapota évtizedeken át valamiféle kulturális lakmuszként működhetett sokunk számára: innen vártuk a nagy horderejű új gondolatokat. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a Gumbrecht által felvetett dilemma elsősorban a nyugati irodalom- és kultúratudomány dilemmája. A mi régiónkban nagyrészt importált dilemmának tűnik ez, amely nem a mi saját társadalmi-kulturális helyzetünkben gyökerezik. Anglistaként persze a dolog önmagában is foglalkoztat valamelyest, miközben az is foglalkoztat, hogy a magyar nyelvű színtéren miféle szűrőkön át fogalmazódik meg egyáltalán ez a dilemma. Az angolszász világban – ahol nagyrészt szintén szellemi import volt – az „elmélet” egy évtizedek óta intézményesült liberális humanista irodalom-, nyelv- és emberfelfogás alapfeltevéseit kérdőjelezte meg a nyolcvanas évektől kezdve. Ha létezett vagy létezik egyáltalán olyan irányzat, amelyre érvényes Gumbrecht jellemzése, és amely többé-kevésbé hitt az áttetsző nyelvben és a referencialitásban, akkor az egyáltalán nem a marxista, feminista stb. irányultságú posztstrukturalizmus, hanem – az angolszász közegben mindenképpen – főként az F. R. Leavis nevével fémjelzett liberális-humanista irodalomtudomány. Ez a teoretikus rendszereket mereven elutasító felfogás valóban az „egyenes beszéd” és a „józan ész” jegyében fogant, miközben nem mellesleg megszállta az irodalmi intézményrendszer legfontosabb pozícióit, és – az új kritika szoros olvasásával és formaérzékenységével ötvöződve – évtizedeken át meghatározta az angolszász egyetemek oktatási gyakorlatát. Mindezt úgy, hogy a Matthew Arnold-i hagyomány jegyében elsőrendű (közösségteremtő, spirituális) fontosságot tulajdonított az irodalommal való foglalatoskodásnak – ezért is építgette, illetve óvta oly nagy gonddal az egyetemes emberi nagyságot megtestesítő, ám egyúttal a nemzeti közösség összetartozásának és spirituális középpontjának is számító irodalmi kánont.

Ezt a viszonylagos konszenzust egyszerre több irányból érte támadás. Angliában az újmarxista gyökerekből táplálkozó kritikai kultúrakutatás (Raymond Williams) már a hatvanas évektől kezdve megkérdőjelezte a tiszta esztétikum szférájára vonatkozó humanista előfeltevést, és firtatni kezdte az irodalmi kánon és az irodalommal, irodalmisággal kapcsolatos uralkodó felfogás alapfeltevéseit. Angolszász nyelvterületre ezzel majdnem párhuzamosan jutott el az az elsősorban a dekonstrukcióval, konkrétan Jacques Derrida nevével összekapcsolt jelenséghalmaz, amelyet általában „elméletnek” nevezünk, és amely mindenféle szövegben és jelhasználatban felfedez valami alapvető aporetikusságot, eldönthetetlenséget, uralhatatlanságot. Abban tehát egyfelé mutat a két nagyon különböző irányzat, hogy mindkettő megkérdőjelezte a történelemtől, politikától, illetve másféle nyelvhasználatoktól metafizikai határvonallal elkülönített irodalom ideologémáját. Az „elmélet” részben azért váltott ki olyan erős ellenérzéseket – és ezért válhatott a dekonstrukció az elmélet szinekdochéjává –, mert ellentmond a hétköznapi tapasztalatoknak, ha ugyanis komolyan vesszük a belátásait, a mindennapi kommunikáció válik lehetetlenné, és azért is, mert egyszerűen „nehéz”: komoly szellemi erőfeszítésekre kényszeríti az olvasót, ami sokak szemében eleve elitistává, öncélúvá tette. A józan ész nevében gúnyolódó értetlenkedés az elméletellenes brit közegben ma is jól hallható szólam, de a magyar kontextusban is erőteljesen jelen van az „elmélet előtti” irodalomfelfogás a hétköznapi irodalomfogyasztásban, az oktatásban, és például az irodalom nemzeti jellegét hangsúlyozó nézetekben is. Azok az irányzatok tehát, amelyek a Gumbrecht-képletben egymással kibékíthetetlen ellentétben tűnnek állni, ugyanannak az irodalmi és irodalomtudományos establishmentnek az előfeltevéseit kérdőjelezték meg, miközben persze egymás vakfoltjait is felszínre hozták. Ennek a tehát nem két, hanem (legalább) három fő tényezőből álló konstellációnak köszönhetően váltak az elméleti rendszerek angol nyelvterületen „nem egyszerűen analitikus eszközökké, hanem – és ez a fontosabb – az ideológiáról és a kulturális politikáról folytatott heves viták színhelyeivé is” (David Lloyd).

Ebben a helyzetben nyugaton a dekonstrukcióval és Derrida nevével azonosított „elmélet” kritikája önmagában is széttartó volt. Sokan a liberális humanista irodalomtudomány hagyományos értékeit és küldetését kérték számon az elmélettől megfertőzött irodalomtudományon, látván, hogy a társadalom egészét érdeklő, a legfontosabb értékek ápolásában és átörökítésében érdekelt humanista gyakorlatból a „külföldi” gondolkodók hatására kizárólag specialisták számára érthető, a fontos társadalmi kérdések tekintetében egyre inkább irrelevánssá váló elitista diskurzus válik (pontosabban a relevanciáját annyira nehéz kibogozni és érthetővé tenni, hogy a többség számára mégiscsak irrelevánsnak tűnt). Az így értett elmélet kritikájának másik, újabb iránya bizonyos szempontból radikalizálni kívánta a dekonstrukció belátásait, a társadalmi elkötelezettség és egyes fontos ügyek szolgálatába állítva azt a kritikai potenciált, amelyet a dekonstrukció szabadított ki a palackból. Ha a dekonstrukciónak igaza van, és nincs áttetsző, apóriáktól mentes nyelv, akkor – folytatják ezek az irányzatok – politikamentes nyelv sincs, hiszen a nyelv nem áttetsző rétegei között mindig találhatók politikainak nevezhető üledékek, ellenőrizetlen alapfeltevések és panelek is. Ezek a gondolkodók nem „alkalmazzák” a posztstrukturalista elméleteket, hanem „rekontextualizálják” azokat, hangsúlyosabbá téve a bennük rejlő politikumot (Butler–Guillory–Thomas). Noha az idézet első mondatában Gumbrecht is beszél a két szembenálló gondolkodásmód közötti „részleges átfedésről”, később mégis a radikális ellentétre hegyezi ki mondandóját, pedig a képletének két pólusára került gondolkodásmódok sok tekintetben közös platformon állnak. Ahogy a dekonstrukció egyszer s mindenkorra megváltoztatta a nyelvhez való viszonyunkat, úgy a kritikai kultúrakutatás is visszavonhatatlanul megváltoztatott sok mindent: ma például már nemigen hihetjük úgy, hogy semleges, objektív, ideológiamentes pozícióból szólalunk meg vagy olvasunk, ahogyan az esztétikai szférát sem láthatjuk már ilyen tiszta régióként.

Hozzáteszem, ebben a kérdésben én is tudathasadásos vagyok: az esztétikai szféra és az esztétikai élmény mint az önalakítás színtere és lehetősége a liberális (humanista) emberfelfogás értékes eleme, miközben a bizonyos szempontból a liberalizmus „meghosszabbításaiként” is szemlélhető, politikai értelemben gyakran liberális ügyeket képviselő, politikusabb elméleti irányzatok többek között épp a tiszta esztétikum fogalmának lebontásán fáradoznak. Látva azt, hogy a klasszikus liberális és humanista értékek (kritikus gondolkodás, autonóm véleményformálás, önmagunk sokoldalú képzése, elfogadás) milyen ostoba és hatékony támadásnak vannak kitéve, nekem is nehezemre esik ennek a szép eszmének a lebontásában segédkezni, és az óráimon is egyszerre építem és rombolom az esztétikum autonóm szféráját. Talán épp azért lehetett oly fontos az irodalomelmélet, mert az irodalom és az irodalomtudomány maradt a liberális humanista eszmék és életvezetés egyik utolsó fellegvára. Remek könyveiben és esszéiben Gumbrecht olyan klasszikus liberális gondolatokat fogalmaz meg, amelyeket én is gyakran idézek, és amelyekkel általában teljes mértékben azonosulni tudok. Miközben persze – az elméletektől – tudom, hogy az esztétikai tapasztalat is csak az irodalom egyik „használata”, ahogy azt is, hogy az „egyetemes emberi” humanista jelszava mögött nem ritkán az igazságtalanságokkal szembeni dermesztő közöny rejlik. Számomra tényleg az a világ egyik legijesztőbb kérdése, hogy hogyan lehettek szörnyetegek egyben kifinomult műértők, Rilke-rajongó esztéták. És ezért tudok én is a dekonstrukciónak a politikától való elzárkózására némi kétkedéssel tekinteni. A dekonstrukció nem tud, nem akar mit mondani a „politikai” ügyekről, mert önmagát árulná el – ez az „üresség” azonban, a hajlam, hogy a dekonstrukció „apóriákban pihenjen meg” (Anderson), legalábbis zavarba ejtő. És ilyenkor néha felrémlik bennem is Paul de Man náci, antiszemita múltja, illetve a kérdés, hogy ennek a múltnak mennyi köze van ahhoz, hogy De Man egyébként tényleg zseniális olvasatai, amelyekből én magam is rengeteget tanultam, mai perspektívából öltésmentesen beilleszthetők egy igen konzervatív kultúra- és irodalomfelfogásba. Nem véletlen, hogy Paul de Man szerint az elmélettel szemben tanúsított ellenállás a retorikai-tropológiai dimenzióval kapcsolatos metanyelvi reflexió ellen horgad fel, miközben ennél jóval többről is szó lehet. De Man emellett (akárcsak J. Hillis Miller vagy a tényleg konzervatív Harold Bloom) kizárólag a kánon bebetonozott képviselőit és műveit olvasta újra, és az általuk képviselt dekonstrukció az elnevezés asszociációira rácáfolva nem a kanonikus írók szobrának lebontását vagy legalábbis kontextualizálását kezdeményezte, hanem tovább faragta azokat. Ha az irodalom politikumára rákérdező irányzatokat az irodalom tisztaságát beszennyező „politizálásként” bélyegezzük meg és utasítjuk el, azzal burkoltan a status quo egészének fenntartására szavazunk.

A magyar nyelvű irodalomtudomány közegébe az eleinte főként a hermeneutika és a recepcióesztétika (nem pedig a dekonstrukció) képében megjelenő elmélet olyan pillanatban érkezett, amikor a marxista irodalomtudomány itt művelt, többnyire vulgarizált változata már rég hitelét vesztette, miközben az irodalomtudósok többsége – amennyire én láttam akkor, de most sem gondolom másként – markáns elméleti háttér vagy elköteleződés nélkül tette a filológusi dolgát. Sokan leírták már, hogy ebbe a vákuumba szinte egyszerre érkezett meg a Gumbrecht-képlet ellentétes oldalán álló dekonstrukció és – kevésbé látványosan – annak politizáló ellentettje. Az angolszász kontextus harmadik meghatározó tényezője, a liberális humanista irodalomfelfogás a magyar nyelvű közegben nem vált olyan módon paradigmává (és főleg nem birtokolt annyi intézményi és hatalmi pozíciót), mint angol nyelvterületen, noha a hétköznapi és pedagógiai irodalomhasználatot ez az antiteoretikus beállítódás határozza meg. Számos okból nálunk a hermeneutika (és kisebb mértékben a dekonstrukció) nyelvközpontúsága még lehangoló végkövetkeztetéseivel együtt is vonzóbbnak tűnt a historizáló, politikai ügyekhez, társadalmi cselekvéshez kapcsolódó irányzatoknál. A magyar nyelvű irodalomtudományban a kritikai kultúrakutatás (cultural studies) az elmélet fénykorában, vagyis a huszadik század utolsó két évtizedében és az ezredfordulón nem került be az irodalmi köztudatba, sőt valójában ma sem, köszönhetően sok tényezőnek, köztük a marxista irodalomtudomány kompromittálódásának vagy a hazai „kulturális fordulat” faramuci voltának. A dekonstrukciót elutasító vagy kritizálva átsajátító irányzatok közül a legfontosabbak a magyar nyelvű irodalomtudomány fősodrára soha nem hatottak igazán: a posztkoloniális kultúrakritika úgymond „nem a mi dolgunk” (pedig dehogynem), a feminista irodalomtudományt pedig néhány kivétellel még a magát liberálisnak nevező magyar értelmiség jelentős része is vagy heherészve megtűri, vagy elnézően vállon veregeti.

Ha jól emlékszem, a kilencvenes években Magyarországon a dekonstrukció és a hermeneutika szembenállása tűnt hasonlóan fontosnak, mint most a Gumbrecht által felvázolt ellentét, és a kettő fúziójától vagy összebékítésétől remélték sokan a Nagy Elméletet (mint annak idején a fizikában a relativitáselmélet és a kvantumfizika boldog egymásra találásától), miközben ma már mindkettőt inkább a Gumbrecht által felállított ellentétnek ugyanarra az oldalára helyeznénk. A Gumbrecht által leírt szembenállás, amely a nyugati irodalomtudomány legutóbbi évtizedeit valamilyen formában valóban meghatározta, és elválaszthatatlan mind az intézményes átalakulásoktól, főként az oktatástól, mind az irodalomtudomány sokak által megénekelt válságától, a magyar nyelvű irodalomtudományban valójában nem is jött létre, illetve a mi saját problémánkként nem jelent meg: nálunk nem két „óriás” gigászi küzdelme zajlott, mivel az ellentét egyik pólusa meglehetősen marginalizált helyzetben van (ez a magyarra fordított elméleti szövegek arányából is kitűnik). Gumbrecht mindkét félről erősen sematikus képet rajzol, de szavaiból az is nyilvánvaló, hogy ő melyik állásponttal rokonszenvez: mintha egyetértene a politikusabb elméleti irányzatokról adott vélekedéssel, amelyet itt tolmácsol, és így ez a portré valóban torzképpé válik, ami a magyar nyelvű közegben fel sem tűnik igazán. Nálunk a dekonstrukción belül sem a kultúrakutatás számos kérdéséhez hozzászóló és összességében progresszív Derrida volt meghatározó hatással az irodalomtudomány beszédmódjára, gondolatalakzataira és értelmezési módszereire, hanem Paul de Man. Gumbrecht torzképe szerint a „balos”, marxizáló elméletek kritikátlan és naiv módon visszatértek a referencialitás ábrándképéhez. Aki olvasott mondjuk Catherine Belsey-t, Fredric Jamesont, Stuart Hallt, Terry Eagletont, Homi Bhabhát, Elizabeth Groszt vagy Rita Felskit irodalmi és kulturális szövegekről (de említhetnék több tucatnyi feminista, posztkoloniális, újmarxista vagy újhistorista gondolkodót), az tudja, hogy nem az áttetsző nyelv képzetéből, a referencialitásból indulnak ki, hanem abból az alapfeltevésből, hogy a nyelv (a diskurzus), ábrázolások, képek, történetek szövedéke alkotja azt, amit valóságként elfogadunk. És épp azért gondolják így, mert termékeny párbeszédbe léptek a posztstrukturalista gondolkodással. Amikor Derrida azt mondja, hogy „nincs szövegen-kívüliség”, nem azt állítja, hogy a szövegből nincs kijárat a valóság felé, hanem azt, hogy a valóság már mindig szövegként, nyelvként adódik számunkra. A kritikai kultúrakutatás részben ennek a felismerésnek a következményeit gondolja végig. A dekonstrukció felforgató potenciálja akkor érvényesülhetett a szűk szaktudományos szférán kívül is, amikor a dekonstrukciós olvasásmódok szövetségre léptek progresszívnek nevezhető (például feminista) politikákkal, valamint a dekonstrukciós gondolatalakzatokat eleve felvonultató pszichoanalitikus megközelítéssel. És mindez fordítva is igaz: a posztkoloniális vagy feminista olvasás akkor tud valóban izgalmas lenni, ha szöveg- és nyelvérzékeny, ha ezeket az összefonódásokat és kontaminációkat érvényre juttatja.

És van még pár dolog, amely perspektívába helyezi Gumbrecht ellentétét. Ha az éles ellentét helyett háromtényezős játéktérben gondolkozunk, akkor a három fentebb vázlatosan jellemzett gondolkodásmód között valamiféle társasjátékot láthatunk, amelyben furcsa szövetségek köttetnek. A liberális humanista felfogás idegenkedik mind a dekonstrukció technicizmusától, mind a balos elméletek aktivizmusától, miközben nem-irodalmi ügyekben gyakran az utóbbi oldalára áll (különbözik a tudós-szubjektum és a politikai szubjektum reakciója). A dekonstrukció ugyanakkor könnyebben illeszkedik be a liberális humanista felfogás keretei közé, mint a politizálóbb elméletek. Mindez azért is érdekes, mert ma már nem három, hanem legalább négy oldal van, hiszen a kulturális térfoglalásért is harcba szállt a gyakran nacionalista, konzervatív, vallásos köntösbe burkolózó populizmus, amelynek gondolattalan, ám hatékony felfogását a három általam felsorolt gondolkodásmód egyikével sem volna könnyű összeegyeztetni. Ráadásul a baloldalon is megjelent a posztstrukturalista elmélet belátásairól levált, szintén gondolattalannak tűnő, a túltolt identitáspolitikához és cancel culture-höz vezető vonal, amely a nyugati felsőoktatásban jelentős pozíciókat szerzett. Ha e hátborzongató szereplők mellett tekintünk Gumbrecht ellentétének két oldalára, a közöttük lévő különbségek szinte elenyészőnek tűnnek, viaskodásuk és szembeállításuk pedig értelmetlennek.

II.

A kontextusok különbözőségének ellenére a magyar nyelvű irodalomtudományban is évtizedeken át az „irodalomelméletnek” nevezett régióból vártuk a szellemi izgalmakat. Ahogy Jean-Michel Rabaté fogalmaz, „az elmélettől azt várjuk, hogy súlyos, az alapokra irányuló kérdéseket tegyen fel, amelyek valamiképpen mind a kultúra és a kultúrát megalapozó szövegek kritikus újraolvasását teszik szükségessé. Miközben az elmélet válaszokkal nem feltétlenül szolgál, legalább azt tudja, hová kell fordulnunk” (Future). Balassa Péter még a nyolcvanas években írta valahol, hogy az irodalomelmélet lett az új avantgárd. Ez részben azt jelenti, hogy a szépirodalom helyett itt születnek az új gondolatok, és a két terület viszonya megfordul, de a megjegyzés a gumbrechti diagnózis másik elemével, a „stagnálással” kapcsolatban is releváns. Gumbrecht helyzetképe ugyanis arra épül, hogy az elméleti irányzatokat is ugyanannak az avantgárdlogikának az alapján ítéljük meg, mint a művészeti-irodalmi folyamatok alakulását – eszerint az a fontos, ami új. Ha tehát nem jelenik meg valami új, akkor szükségképpen megrekedés, stagnálás van. Ezt azért sokan másként látják: 2014-es könyvében Vincent B. Leitch például egyenesen az elmélet 21. századi reneszánszáról beszél. A két nézet közötti különbség gyökere talán abban rejlik – és a Gumbrecht által körvonalazott ellentét megítélése is sokban függ ettől –, hogy mit értünk elméleten, s főként hogy mit várunk tőle. Gumbrecht melankolikus helyzetképéből úgy tűnik, ő azt az elméletet részesíti előnyben, amely „elméleti” kérdésekre keres új válaszokat (az új „elmélet” egyre inkább nem az „irodalomnak, hanem az irodalomtudománynak és még sok minden másnak az elmélete lett, sőt a jelek szerint bármilyen „külső” tárgy nélkül is jól érzi magát).

Az elméletnek többféle vetülete és jelentése van, amelyek mind eltérő „használati módokhoz” vezetnek. A teória egyrészt – ha nem is elfogulatlan, de számos tényezőt figyelembe vevő – szemlélődés, töprengés, amely kritikai igénnyel lép fel, feltárva és kérdőre vonva a gondolatrendszerek kimondatlan alapfeltevéseit. (Ebben szerintem nincs különbség Gumbrecht ellentétének két pólusa között, és az elméleti színteret bemutató áttekintésekbe is belefér mindkét szembenálló pólus). Másrészt abban az értelemben beszélhetünk elméletről, hogy az valamiféle értelmezési gyakorlatot tesz lehetővé vagy ír elő. Harmadrészt – a szó utóbbi jelentésének kiterjesztésével – a teória a (politikailag releváns) cselekvés forrása, előkészítése, ám egyúttal annak ellentéte is. Ahogy az apolitikussággal igazán nem vádolható Judith Butler fogalmazott: „Ha a politikai feladat abban áll, hogy megmutassuk, az elmélet soha nem pusztán az »elfogulatlan szemlélődés« értelmében vett theoria, és hogy ne adjuk fel az elképzelést, miszerint az elmélet egyúttal teljes mértékben politikai is (phronesis, sőt egyenesen praxis), akkor miért nem nevezzük ezt a műveletet politikának/politizálásnak, avagy a politika valamely szükségszerű permutációjának?” Noha nem fejti ki a szónoki kérdésre adott választ, az logikusan következik Butler megfogalmazásából: azért nem nevezhetjük politikának vagy politizálásnak a teóriát (vagy oldhatjuk fel abban), mert a politika szükségképpen cselekvéshez vezet, ahol előbb-utóbb elenyészik az elmélet állandó kételkedése-kérdezése, szükségszerű bizonytalansága, úton levése. Ezért sem mondhatjuk, hogy az elmélet hanyatlásnak indult vagy véget ért, noha az lehet, hogy – mint Rabaté írja – „a 21. században elvesztette a varázsát” (Crimes). Az elméleti színtér gumbrechti diagnózisa szerint a két ellentétes tábor mintegy kioltotta egymást, s most mintha egy hullákkal borított harcmezőt szemlélnénk, ahol az ellenfelek akkurátusan végeztek egymással, és csak a hideg szél süvít. Ezek a tetemek azonban nem halottak. Az elmélettel, az elmélet „halálával” vagy letűnésével kapcsolatos 21. századi szövegekben – pontosabban e szövegek általam olvasott töredékében – nekem az tűnt fel, hogy a gyász (vagy a semlegesebb halottkémi vizsgálat) mellett a spektralitás (Jeffrey Di Leo, Butler–Guillory–Thomas) és a félhalottság metaforái uralkodnak, jelezve, hogy ezek az elavult vagy „leszerepelt” elméletek valamiképpen továbbra is jelen vannak és hatnak. És nem csak azért, mert ma is tovább gyarapodik az irányzatokat bemutató elméleti kézikönyvek sokasága, elfogadott tudományos és pedagógiai gyakorlattá váltak az elméletek által ihletett értelmezési stratégiák, ahogy élnek és virulnak az olyan kurzusok is, amilyennel én Oxfordban találkoztam először 1991-ben, és amilyennek a létrehozását kezdeményeztem a debreceni angol tanszéken a kilencvenes években (a magyar irodalmi intézetben már volt hasonló kurzus, igaz, nagyon más, mint a mienk). Az elmélet nyugtalanító, s mégis megnyugtató utóélete inkább a Butler-idézet kapcsán mondottakhoz kapcsolódik: Zahi Zalloua 2018-as könyvének (Theory’s Autoimmunity) kiindulópontja szerint ezeknek az elméleteknek a zombiszerű, spektrális jelenléte abban érhető tetten, hogy a gondolkodásba beépült immunrendszerként nem engedik a végleges válaszokban, kerek elméleti rendszerekben való megnyugvást, a folyamat leállását.

Számomra nem gond – és itt kibújik belőlem az angolos pragmatizmus –, hogy az elmélet összes jelentését érvényesnek tekintsem: az elmélet egyszerre az élet (és irodalom) nagy kérdéseire adott válaszok tárháza, állandó kritikai potenciál, amely a magától értetődőnek vett alapfeltevésekre kérdez rá, kibillentve az alapfeltevéseken nyugvó rendszert, az értelmezés gyakorlatát segítő szerszámkészlet (toolkit), valamint politikák és politikai cselekvések elméleti megalapozása. Részben mert az oktatásban az angolszász értelmezési gyakorlatok ajánlatait találtam a legjobbnak, én az elmélettől ma már elsősorban „gyakorlatot” várok: olvasásmódokat, értelmezési stratégiákat, ötleteket. Gadamer egyszer azt írta, hogy az értelmezés elméletének nem az a célja, hogy elvezessen az értelmezés gyakorlatához (elvezet viszont az értelmezésről, a nyelvről, az irodalomról való árnyalt beszédhez, önmagunk pozíciójának tisztázásához). Ha így van, akkor ez az elmélet engem ma már csak mérsékelten érdekel. Angolos kötődésemnek köszönhetően is pragmatikusan tekintek az elméletekre, és nincs lelkiismeret-furdalásom, amikor – mint egy svédasztalról – mindenhonnan csipegetek valamit.

Azzal kezdtem, hogy az irodalomtudományi mezőben eleve nem csak két játékos volt a pályán, de ha csak a szűkebb, posztstrukturalista értelemben vett „elmélet” által lefedett területet nézem, akkor sem két, éles választóvonallal elválasztott térfelet látok. Nem könnyű elhelyezni Gumbrecht sémájában például a posztstrukturalista elméletek belátásaival sokban párhuzamos posztlacaniánus pszichoanalitikus gondolkodást, amely a legkülönfélébb gondolkodásmódokkal és politikákkal léphet szövetségre (Althusser, Felman, Žižek stb.), vagy a fenomenológiai indíttatású elméleteket (abban a szövegben, amelyből a fenti idézet származik, végül Gumbrecht is egy alapvetően fenomenológiainak tűnő irodalomelméletet javasol). Ha pedig végiggondolom, hogy manapság mely gondolkodók tartják izgalomban az „elmélet” képviselőit, hogy kikről írnak sokat és kiknek a gondolatait használják nyelvi és vizuális szövegek értelmezéséhez, akkor egyrészt azt látom (nagy örömmel), hogy valójában szinte mindenki érdekes lehet, másrészt, ha tényleg ki akarok emelni néhány nevet, akkor olyanok jutnak eszembe, mint Deleuze, Agamben, Benjamin, Bruno Latour és Slavoj Žižek, vagyis olyanok, akiket nem könnyű elhelyezni ebben a sematikus kétosztatúságban. Az „elmélet” sikere, amely jelentős részben pedagógiai (és könyvpiaci) siker is volt, hiszen színes diszciplináris hátteret rendelt az egyetemi képzéshez, részben a szó promiszkuitásának is köszönhető: kisgömböcként szinte mindent képes lenyelni (így lett például az elmélet haláláról való elmélkedés is az „elmélet” része, és vált az összefoglalók visszatérő fejezetévé). Talán ezért érzékelem kevésbé az elmélet válságát, és ezért látom úgy – Gumbrechttel ellentétben –, hogy az „elmélet”, amely képes magába olvasztani egymással összeegyeztethetetlen gondolatrendszereket, nagyon is velünk van, méghozzá nem is csak spektrálisan vagy zombi módjára.

A politikusabb irányzatok nem a referencialitás illúziójához térnek vissza, hanem az irodalom (és az elmélet) szélesebb értelemben vett valóságvonatkozásának kérdéséhez. Ez utóbbit pedig korántsem csak a társadalmi-politikai ügyek köré szerveződő és az aktivizmust zászlajukra tűző gondolkodók kérték számon, hanem például a fenomenológusok és a filozófiai etika olyan képviselői is, mint Martha C. Nussbaum: „Valahányszor Derridát olvasok – és nem csak Derridát –, némi vérre szomjazom; más szóval olyan írásmódra, amely az irodalomról szólva emberi életekről és választásokról beszél, méghozzá úgy, mintha ezek fontosak lennének számunkra.” Mai énem szimpatikusnak találja ezt a kívánságot, még akkor is, ha az a mód, ahogyan Nussbaum használja az irodalmat – példatárként –, nem áll hozzám közel. Azt, hogy egy szöveg önmaga olvashatatlanságának allegóriája, mindenképpen érdemes végiggondolni néhányszor (én is megtettem, és ritkán volt részem olyan szellemi izgalmakban, mint akkor), de bizonyos esetszám után ez a stratégia, amely végső soron minden szövegről ugyanazt mondja picit másképpen, már nem annyira inspiráló (ezért kelt csalódást például J. Hillis Miller életművének kései szakasza). Nussbaum szelíd vérszomját tehát magam is osztom, és ebben megerősít az oktatási gyakorlat is: a hallgatókat (angol szakon legalábbis) az elvont nyelv és a referencialitás problémáinál sokkal jobban érdekli a foucault-i értelemben vett diskurzusként felfogott nyelv, és még ennél is jobban azok a nagy antropológiai témák, amelyeknek nyilvánvalóbban köze van mind a mindennapjainkhoz, mind a szélesebb társadalmi-politikai környezethez. Ilyen téma például az erőszak, a gyász, a trauma, az emlékezet, a test, a vágy, az affektusok, a gondoskodás, a gender vagy éppen a kapitalizmus. Ha e témákkal kapcsolatban beszélünk a szövegek nyelviségéről, szerkezetéről, retorikájáról, a kétosztatúságok felbomlásáról, ez utóbbiak is rögtön érdekessé válnak. A hasonló fogalmakkal foglalkozó, elméleti és történeti vetületeket ötvöző „studies”-jellegű diskurzusokat (pl. trauma studies), amelyekből Vincent Leitch sok tucatnyit sorol fel a 21. századi elméletről szóló könyvében, olykor a Derrida és mások nevével fémjelzett „high theory”-vel, vagyis magas elmélettel szembeállítva „low theory”-nek is nevezik (pl. Jeffrey R. Di Leo). Hasonló a logikája annak az elméleti tervezetnek is, amelynek Jean-Michel Rabaté a fugitive theory („szökevény elmélet”) elnevezést adja, és amely tizenhat egymástól független, tematikus elméleti projektet sorol fel, köztük olyanokat, mint a „technológiai kritika”, a bioetika, a diaszpórakritika vagy az anyagi kultúra vizsgálata Benjamin Passagen-Werk című vállalkozásának mintájára (Crimes).  A „low theory” nem ragaszkodik a vízhatlan, feszes fogalmi koherenciához, s inkább kedvére válogat az elméleti beszédmódok között. A mi elméletkurzusunk is az „alacsony elmélet” felé mozdult el: irányzatokat bemutató kurzusból fokozatosan átalakult egy-egy fogalmat vagy problémát a középpontba állító órák sorozatává (ami egyúttal azt is jelenti, hogy hallgatóink immár nem kapnak rendszeres bevezetést az elméleti irányzatokba, kikopott az orosz formalizmus, az új kritika, a strukturalizmus). Az „alacsony elmélet” számomra egyúttal arra is lehetőséget nyújt, hogy a korábban említett tudathasadásos állapoton könnyítsen, termékeny – bár fogalmi tisztaság dolgában talán nem makulátlan – párbeszédet teremtsen az ellenkező térfélen állók között: „fontos” dolgokról beszélünk, „jó” ügyek mellett emelünk szót, érdekes gondolatok születnek, és mindez a szövegek nyelvi-formai sajátosságainak aprólékos elemzése révén történik.

A magam részéről úgy látom, nem az elmélet stagnálásáról vagy haláláról van szó, hanem a színtér átrendeződéséről (az elméletnek „nincs vége, csak éppen nincs egy darabban – ha egyáltalán valaha is egy darabban volt” [Butler–Guillory–Thomas]), és ezt csak akkor látjuk Gumbrechthez hasonlóan stagnálásnak, ha az elmélet történetiségét is az avantgárd logikája alapján gondoljuk el. Az elmélet halálának beálltát persze egészen más irányból is meg lehet állapítani. Vannak, akik szerint az elmélet hőskorának főszereplői (függetlenül attól, hogy a Gumbrecht-képlet melyik oldalán állnak) a 21. században már nem relevánsak a valóban fontos kérdésekről való gondolkodásban. Tom Cohen például úgy véli, a klímaválság és a közelgő ökológiai katasztrófa a „régi” elmélet keretei között már megragadhatatlan, s ezért „újfajta elméletre” van szükség. Én ezzel szemben azt látom (egyébként a Cohen által szerkesztett kötet tanulmányaiból is ez derül ki), hogy a huszadik század végén fontosnak tűnő elméletírók közül sok – például Deleuze, Lacan, Derrida, Foucault, Latour, Agamben – megtermékenyítő módon van jelen a húsba vágó kérdésekről való gondolkodásban, a poszthumán és antropocén irányzatokban éppúgy, mint az ökológiai vagy a biopolitikai diskurzusban, és ezért számomra nem kétséges, hogy az „elmélet” ma is segítségünkre lehet a kritikus és önreflexív gondolkodásban.

Ma is nagyon örülök annak, hogy jelentős energiákat szenteltem a dekonstrukció megértésének, amelynek olvasási stratégiái, gondolatalakzatai kirobbanthatatlanul beépültek gondolkodásomba, és ezután is alapvető szerepet fognak játszani abban, hogy mit kezdek egy szöveggel. Azt sem bánom ugyanakkor, hogy ezek az olvasási és gondolati alakzatok a fentebb említett és más antropológiai (és gyakran politikai) témákról való gondolkodással egészülnek ki és fonódnak össze a saját értelmezési és oktatói gyakorlatomban. Úgy látom, az ezredforduló óta egyre többen várjuk azt az elméleti diskurzusoktól, hogy mondjanak valamit azokról a dolgokról is, amelyek létünkben fenyegetnek bennünket, pontosabban hogy termeljenek ki olyan gondolatokat, amelyek segítenek bennünket eligazodni, védekezni, javítani általános mentálhigiénés állapotunkat.

Felhasznált irodalom

Amanda Anderson, „The Liberal Aesthetic”, Theory after “Theory”, szerk. Jane Elliott és Derek Attridge,London: Routledge, 2011, 249–261.

Nicholas Birns, Theory after Theory: An Intellectual History of Literary Theory from 1950 to the Early 21st Century, Buffalo: Broadview Press, 2010.

Judith Butler, „Imitation and Gender Insubordination”, Inside/Out: Lesbian Theories, Gay Theories, szerk. Diana Fuss, London: Routledge, 1991, 13–31.

Butler, Judith – John Guillory – Kendall Thomas (szerk.), What’s Left of Theory? New Work on the Politics of Literary Theory, London: Routledge, 2000.

Jeffrey R. Di Leo, „Introduction: Notes from the Underground”, Dead Theory: Death, Derrida, and the Afterlife of Theory, szerk. Di Leo, London: Bloomsbury, 2016.

Terry Eagleton, After Theory, New York: Basic Books, 2003.

Tom Cohen (szerk.), Telemorphosis: Theory in the Era of Climate Change Vol. I, Ann Arbor: Open Humanities Press, 2012.

Howard Felperin, Beyond Deconstruction: The Uses and Abuses of Literary Theory, Oxford: Clarendon, 1985.

Linda Hutcheon, The Politics of Postmodernism, London: Routledge, 1989/2002.

Vincent B. Leitch, Literary Criticism in the 21st Century, London: Bloomsbury, 2014.

David Lloyd, Anomalous States: Irish Writing and the Post-Colonial Moment, Dublin: Lilliput Press, 1993.

Martha C. Nussbaum, Love’s Knowledge: Essays on Philosophy and Literature, Oxford: Oxford UP, 1990.

Jean-Michel Rabaté, Crimes of the Future: Theory and Its Global Reproduction, London: Bloomsbury, 2014.

Jean-Michel Rabaté, The Future of Theory, Oxford: Blackwell, 2002.

Zahi Zalloua, Theory’s Autoimmunity: Skepticism, Literature, and Philosophy, Evanston: Northwestern UP, 2018.

---

[1] Hans Ulrich Gumbrecht: Wie man die Wirklichkeit der Literatur heute denken kann = H. U. G.: Stimmungen lesen. Über eine verdeckte Wirklichkeit der Literatur. München, Hanser, 2011, 7–34., magyarul: Hans Ulrich Gumbrecht: Hangulatokat olvasni (ford. Csécsei D.). Prae 2013/3, 9–26.

[2] Hans Ulrich Gumbrecht: Hangulatokat olvasni (ford. Csécsei D.). Prae 2013/3, 10–11.