Magyar oldalak

Biró Annamária – Az irodalomtudomány válsága? Útkeresések a high theory időszaka után (2. rész)

Echinox27 iunie 2024

Hangulatokat olvasni. Hogyan gondolhatjuk el az irodalom valóságát napjainkban? [Wie man die Wirklichkeit der Literatur heute denken kann][1] című, 2011-es írásában a német-amerikai irodalomkutató, Hans Ulrich Gumbrecht az alábbi diagnózist vázolta az irodalomtudomány helyzetéről: „Az egyik oldalon áll a dekonstrukció, amely az innovációra támasztott minden intenzív igénye ellenére, filozófiai szempontból a kezdetektől ellenállás nélkül volt beírható a »linguistic turn« hagyományába, ami azt jelentette (és követőinek továbbra is jelenti), hogy a nyelven kívüli valósághoz való minden nyelvi hozzáférést lehetetlennek, de legalábbis bizonyíthatatlannak tart – ennélfogva az ezzel ellentétes feltételezéseket (gyakran szarkasztikus felhangok kíséretében) sokszor naivként bélyegez meg. Mindebből az »olvasás allegóriái« programadó fogalma alatt elsősorban Jacques Derrida barátja, Paul de Man vonta le azt a ma már szélsőségesnek ható következtetést, hogy az irodalom és az irodalmi olvasás minden elgondolható funkciója végső soron a nyelvi világreferencia lehetetlenségének bizonyítása alá foglalható.

A dekonstrukcióval éles ellentétben, és legalább részben fedésben annak a marxista episztemológiának (vagy inkább: marxista ideológiának?) az előfeltevéseivel, amelyet szívesen tekintett kiindulópontnak és előképnek, a Nagy-Britanniából érkezett, majd Németországban minden drámai változás nélkül »kultúratudománnyá« átépített »cultural studies«-ban tulajdonképpen soha nem létezett a szkepszis az irodalom azon képességét illetően, hogy az a nyelven kívüli valóságra vonatkozik. Ellenkezőleg, a kultúratudósok körében néha oly zökkenőmentesen kapcsolódott egybe a kvantitatív-empirikus kutatás érvényességébe vetett bizalom és egyfajta episztemológiai gondtalanság, hogy e konvergencia szerény filozófiai eredményei – egyfajta kontraszthatásként – majdhogynem vonzónak tüntették fel a dekonstrukció referenciától való makacs tartózkodását.

(…)

[A]z irodalomtudományt mint intellektuális erőteret mindaddig fenyegetni fogja a stagnálás veszélye, amíg megmarad e két pozíció között, amelyek kontrasztként és feszültségként tudják egymást semlegesíteni.”[2]

Az Echinox magyar oldalainak szerkesztői jelen ankét keretében annak eredtek nyomába, hogy mennyire érvényes egyáltalán a gumbrechti diagnózis. Valóban a német irodalomtudós által kijelölt területek között húzódik a törésvonal? Kelet-közép-európai perspektívában, az egykori keleti blokk országainak irodalomértésére is ugyanez a diagnózis volna érvényes? Történt-e említésre méltó elmozdulás az irodalomtudományok terén a Gumbrecht-esszé megjelenése óta eltelt bő évtized során? Sorozatunkat Biró Annamária, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszék professzorának és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kiadó felelős szerkesztőjének válaszával folytatjuk.

Nem mehetünk el Gumbrecht 2011-es kijelentése mellett (mely szerint az irodalomtudománynak új paradigmára van szüksége) anélkül, hogy ne néznénk szembe az azóta eltelt 13 évvel. Hogy látod, létezett-e a Gumbrecht által körvonalazott válság? Ha igen, hogyan érintette az irodalomtörténet-kutatást? (Ha nem: csak az irodalomtörténet-kutatást nem érintette?)

Biró Annamária: Azt gondolom, hogy mióta az irodalommal való foglalkozás tudományként határozza meg magát, időről-időre folyamatosan válságba kerül. A szövegekkel való foglalkozás alapvetően mindig valamilyen szakmai kompetenciák meglétét feltételezte, a kódexmásolóktól kezdve egészen a mai irodalomtudósokig. Az viszont koronként változott, hogy hogyan nevezték meg azt a tevékenységet, ami a szövegek értelmezését jelentette. A mi kúltúránkban ez a Biblia passzusainak magyarázatával indult, és azóta is tart minden írott szöveg interpretációjával. A 18. században viszont (a legtöbb európai nyelven), amikor az egyetemeken külön intézetek kezdenek el foglalkozni irodalommal, vagy a 19. században, amikor létrejön az első magyar nyelvű irodalomtörténet, az irodalommal való foglalkozás bekerül a tudományok rendszerébe, és innentől kezdve folyamatosan definíciós kényszerben van, nem csupán arról kellett dönteni koronként, hogy milyen elméleti keretbe illeszti a vizsgálódás módját, hanem folyamatosan más tudományokkal szemben is meg kellett erősítenie pozícióját. Mindez kiegészült azzal, hogy mindig valamilyen külső tényezők is befolyásolták azt, hogy az irodalomtudomány hogyan gondolkodik magáról, és ez soha nem lehetett független attól, hogy az irodalom milyen szerepet töltött be egy adott korban a társadalom életében. Amikor egy olyan időponthoz érkezünk, amikor vagy a tudományok rendszerének átalakulása miatt, vagy az irodalom pozíciójának változása miatt az irodalomtudománynak új módszereket kell találnia, vagy újra kell definiálja önmagát, azt az adott korban élők hajlamosak válságként kezelni, miközben szerintem csak természetes folyamatról van szó, ami egyébként általában igen produktív hatással jár az adott tudomány képviselőinek további munkásságára.

A magyar irodalomtudományban az egyik legemlékezetesebb – már a professzionalizáció kérdésköreit is feszegető – öndefiníciós kísérlet az 1996-os úgynevezett nagy kritika-vita volt (ennek dokumentumait a Jelenkor 1996. január–júniusi, valamint az Élet és Irodalom 1996. május–júliusi számaiban lehet olvasni). Ennek elemzésébe nem szeretnék most belemenni, csak az ott megjelenő fogalmakra hívom fel a figyelmet: egyik oldalon áll az impresszionista szövegértelmezés, amely az egyéni ízlést, az olvasás élményszerűségét helyezi középpontba, a másik oldalon pedig a tudományos, aminek alapja a fogalmi nyelv kidolgozottsága. Ez nagyon sokáig meghatározta, és talán ma is meghatározza azt, hogy magyar nyelvterületen hogyan gondolkodunk a saját tevékenységünkről. Egyik oldalon a kritika a szubjektivitásra vonatkozott, tehát azt kérték számon tőlük, hogy amennyiben nem dolgoznak ki módszertant, úgy tevékenységük nem mérhető az objektivitás mércéjével, emiatt nem is tekinthető tudományosnak. Az elméleti módszereket segítségül hívó irodalomtudósokat szintén érte számos kritika: módszereiket szövegidegennek látták az egyéni olvasatot előnyben részesítő értelmezők, mivel a módszerek túlságosan ki vannak szolgáltatva az elméleti irányváltásnak, amelyek elkerülhetetlenek a tudományos paradigmaváltások esetén. A vita nem zárult le, folytatódott a Mi, filológusok című konferencián, ahol immár a textológia felől közelítették meg a problémákat, illetve az ún. kis kritikavitában, amelyik főleg az internet elterjedése révén körvonalazódó kritikusi pozíciók legitimitását és megszólalásmódjait tette vita tárgyává. Mindezek annyiban hasonlítanak a Gumbrecht-idézetben körvonalazódó válsághoz, hogy ezekben is kérdésessé vált, hogy miként kezeljük az irodalmat: nyelvi termékként, vagy lehetségesnek látjuk a valóságreferencialitást, esetleg az irodalmat éppen olyan kulturális termékként kezeljük, mint minden más ember által létrehozott konstrukciót, és vizsgálatához is használhatjuk az erre kidolgozott módszereket. Az irodalom történetének kutatása, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy régebbi korok irodalmának kutatása nem tud függetlenedni az irodalom elméletének aktuális dilemmáitól, hiszen éppen úgy szövegekkel dolgozik, mint az irodalom kortárs jelenségeit vizsgáló kutatók, ráadásul figyelnie kell a történettudomány aktuális elméleti vitáira is. Nemcsak azt kell figyelembe vennie, hogy az irodalom nyelven kívüli valóság megteremtésére tesz-e kísérletet, hanem azt is, hogy egy múltbeli időszeletet mennyire tekintünk valóságnak, milyen módszereink vannak a megközelítésére.

Nagyon látványos hatása volt a irodalomelméleti és a történettudományt érintő vitáknak az írói életrajzok, monográfiák ideiglenes „válságba” kerülése. Szinte minden megkérdőjeleződött, amivel addig a monográfiaszerzők dolgoztak: az irodalmi szöveg sem a valóságra való referenciaként, sem autoreferenciaként nem volt használható, az egykor élt személy történetei narrációként nem voltak újrastrukturálhatók, a mikrohistória felnagyította az addig jelentéktelennek vélt epizódokat – és akkor a társadalomtudományok társadalomtörténettel való összefonódásáról még nem is beszéltünk. Az irodalomtudomány professzionalizálódása azt jelenti, hogy autonómiája van annak eldöntésére, hogy milyen módszerket használ, az intézményesülés miatt pedig számonkérő testületei is léteznek, akiknek feladata, hogy időről-időre rákérdezzenek saját pozíciójukra. A magam részéről nem választanám szét az irodalomtörténet kutatásának elméleti kérdéseit a kortárs irodalom kutatásától, bár bizonyos tekintetben vannak hangsúlyeltolódások: míg előbbi történeti és társadalomtörténeti elemzéseket is beépít módszereibe, utóbbi sokkal inkább kell figyeljen arra, hogyan változik jelenleg az irodalom társadalmi megítélése és a gondolkodásban vagy akár a világ megismerésében betöltött szerepe.

Az EME felelős kiadójaként különleges pozícióból szemlélheted az erdélyi irodalomkutatás eredményeit: hallgattak-e a kutatók Gumbrechtre? Lett-e keletje a hangulatkutatásnak? Egyáltalán az irodalomtörténet kapcsán lehet-e bármit is kezdeni a hangulattal, vagy ez is egy olyan paradigma, amiben az irodalomtörténet elhatárolódik az irodalomelmélettől?

Biró Annamária: Az EME kiadóként mindenféle tudományterületről ad ki könyveket, tevékenységének eléggé kis töredékét jelenti  az irodalomtudomány legújabb eredményeinek megjelentetése. Sok esetben ezért inkább hátráltató tényező ez a szerepkör, hisz arra kell inkább figyelni, hogy a többi tudományterület is friss módszertannal, aktuális problémakörökkel foglalkozó kéziratokat jelentessen meg.

Olyan formában, ahogyan a fenti idézetben Gumbrecht a hangulatkutatásról beszél, nem igazán tudott elterjedni. Lehet, hogy azért, mert nem is volt újdonság, időről-időre felbukkant az irodalmi szövegek recepciójában ez az alapvetően szubjektív nézőpont, az értelmező személyének középpontba helyezése (lásd pl. az említett kritikavitákat). Lehet, hogy nem jó a megfogalmazásom, hiszen olvasási/értelmezési módként jelen volt és meg is maradt más értelmezői módszertanok részeként, de meglátásom szerint nem mint az általa vázolt két véglet közötti harmonikus középpont. Felidézhetjük a 20. század elején igen elterjedt impresszionista kritika módszerét is, amely éppen párhuzamosan alakult ki az irodalmat társadalmi tettként felfogó aktivizmussal, tehát míg elméleti szinten az irodalmi szövegek értése azt jelentette, hogy milyen hangulatot tud kiváltani az adott olvasóban, aki a rendelkezésére álló más irodalmi élményekkel összevetve fogalmaz meg állításokat róla, a gyakorlatban az irodalmi szöveg éppen akkor vált olyan kulturális termékké, amelyik képes megváltoztatni a társadalmat. Visszatérve a mába, úgy látom, hogy valójában Gumbrecht sem szakított a cultural studies kínálta módszerekkel. Az idézett szövegben a dekonstrukció és a cultural studies végletei közé képzel egy újabb irányt, amit részben a két módszer hiányosságai miatt tart szükségesnek. Ha a cultural studies felől közelítünk irodalmi szövegekhez, egy teljesen más tudományterület módszertanát alkalmazzuk saját szakterületünkre, és szerinte ezt csak abban az esetben lehetne véghezvinni, ha az irodalomtudósok átprofilálódnának, elsajátítanák egy másik tudományterület módszertanát és fogalomkészletét, ő pedig nem gondolja azt, hogy az irodalomtudósok hirtelen kultúra- vagy társadalomtudósok lehetnének. Emiatt az ilyesfajta elemzések kritika nélkül kezelik azt, amit korábban más elméleti iskolák megkérdőjeleztek, mégpedig, hogy az irodalom leképezi, vagy újraalkotja-e a valóságot. Ehhez képest ő maga 2022-ben a sportrendezvényeknek tulajdonít kanti értelemben vett esztétikai tapasztalatot, és a jelenlétkultúrát itt tartja megragadhatónak, tehát módszertanilag hasonló módon jár el, egy filozófiai és esztétikai gondolatkonstrukciót vonatkoztat bizonyos tömegek mindannapi tapasztalatára. De melyik tudományterület felől közelít ehhez a jelenséghez? Azt gondolom, hogy ebben a gondolatmenetben mégis affelé történik meg az elmozdulás, hogy az irodalmi szöveg kulturális termék, és ennek megfelelően értelmezéséhez a kultúra- vagy társadalomtudomány által kidolgozott módszereket is használnunk kell.

Hogy a kérdésre is válaszoljak: újra hangsúlyoznom kell, hogy én magam egyetlen olyan paradigmát sem látok, amelyben az irodalomtörténet elhatárolódna az irodalomelmélettől. A vizsgált korszak szövegei nagyban meghatározzák a választott módszereket, és ezek között a módszerek között helyet kaphat a Gumbrecht-féle hangulatkutatás is, de meglátásom szerint nem lehet kizárólagos érvényű, azaz más módszerekkel kombinálva lehet hatékonyan használni.

A magyar irodalomtudomány mellett a németre is rálátásod van: hogyan néz ki most a német irodalomkutatás? Hogyan hathat a magyarra? Vannak-e kimondottan magyar trendek?

Biró Annamária: Visszatérek oda, hogy az elméleti gondolkodás mindig annak is a függvénye, hogy az irodalom milyen szerepet tölt be az adott társadalomban, vagy maga az irodalom hogyan változott. Akkor, amikor Gumbrecht a fenti dilemmát megfogalmazta, még mindig nagyon erős volt a posztmodern szöveghagyomány, az ún. szövegirodalom, különösen magyar közegben. Ma viszont ez némileg háttérbe szorult, az irodalomnak valamiféleképpen részt kell vennie, szerepet kell vállalnia a társadalmat igazán aggasztó problémák megoldásában, hisz olyan korszakban vagyunk, amikor az emberiség megmaradása egyáltalán nem biztos. Nem véletlen, hogy megváltozik az irodalmi szövegek jellege és orientációja, felerősödnek a poszthumán ideológiák, az emberközpontú cultural studies mellett/helyett az animal studies, így az elméletek is igazodnak ezekhez a kérdéskörökhöz. Úgy gondolom, hogy ilyen értelmeben hasonló problémákkal küzdünk akár Németországban, akár valamelyik magyar nyelvterületen gondolkodunk irodalomról. A német/magyar irodalomtudomány ilyen jellegű megnevezése a 19. század eredménye, amikor fontos volt a nemzeti irodalom és az ehhez köthető nemzeti irodalomtudomány megteremtése, mert akkor az irodalomnak identitáserősítő (megkockáztatható, hogy akár identitáslétrehozó) funkciója volt a társadalomban. Ma már egészen biztosan nincs ilyen, és az irodalomtudomány nyelve is egyre inkább az angol, tehát lehet valaki német vagy magyar nemzetiségű irodalomtudós, az elmélete elterjedéséhez angolul kell publikálnia. Mind a német, mind pedig a magyar irodalomtudósok adaptálódnak valamilyen formában az új viszonyokhoz, most leginkább ahhoz, hogy a különböző nemzeti digitalizálási projektek révén elképesztő mennyiségű szöveg vált elérhetővé és kutathatóvá a tudósok számára. Olyannyira sok, hogy azok elolvasása is gondot okoz egy-egy korszak kutatójának, ezért rendkívül fontos arra figyelni, hogy milyen új eredményei vannak a számítógépes irodalomtudománynak vagy filológiának, szóval ez olyan trend, amit külső tényező hozott ugyan létre, de megkerülhetetlenné vált a szövegekkel foglalkozók számára, legyenek azok akár textológusok, akár elméletibb beállítottságú értelmezők. Az irodalomtörténeti kutatásokban még mindig kitart a történeti hálózatkutatás, bár ma már látjuk a korlátait-határait. Úgy tűnik, hogy a mai irodalomtudósnak kombinálnia kell a különböző tudományterületekről érkező elméleti javaslatokat, amelyeket saját korszakához, szövegeihez adaptálva sikeres értelmezői munkát végezhet.

[1] Hans Ulrich Gumbrecht: Wie man die Wirklichkeit der Literatur heute denken kann = H. U. G.: Stimmungen lesen. Über eine verdeckte Wirklichkeit der Literatur. München, Hanser, 2011, 7–34., magyarul: Hans Ulrich Gumbrecht: Hangulatokat olvasni (ford. Csécsei D.). Prae 2013/3, 9–26.

[2] Hans Ulrich Gumbrecht: Hangulatokat olvasni (ford. Csécsei D.). Prae 2013/3, 10–11.