
Berszán István – Az irodalomtudomány válsága? Útkeresések a high theory időszaka után (3. rész)
Hangulatokat olvasni. Hogyan gondolhatjuk el az irodalom valóságát napjainkban? [Wie man die Wirklichkeit der Literatur heute denken kann][1] című, 2011-es írásában a német-amerikai irodalomkutató, Hans Ulrich Gumbrecht az alábbi diagnózist vázolta az irodalomtudomány helyzetéről: „Az egyik oldalon áll a dekonstrukció, amely az innovációra támasztott minden intenzív igénye ellenére, filozófiai szempontból a kezdetektől ellenállás nélkül volt beírható a »linguistic turn« hagyományába, ami azt jelentette (és követőinek továbbra is jelenti), hogy a nyelven kívüli valósághoz való minden nyelvi hozzáférést lehetetlennek, de legalábbis bizonyíthatatlannak tart – ennélfogva az ezzel ellentétes feltételezéseket (gyakran szarkasztikus felhangok kíséretében) sokszor naivként bélyegez meg. Mindebből az »olvasás allegóriái« programadó fogalma alatt elsősorban Jacques Derrida barátja, Paul de Man vonta le azt a ma már szélsőségesnek ható következtetést, hogy az irodalom és az irodalmi olvasás minden elgondolható funkciója végső soron a nyelvi világreferencia lehetetlenségének bizonyítása alá foglalható.
A dekonstrukcióval éles ellentétben, és legalább részben fedésben annak a marxista episztemológiának (vagy inkább: marxista ideológiának?) az előfeltevéseivel, amelyet szívesen tekintett kiindulópontnak és előképnek, a Nagy-Britanniából érkezett, majd Németországban minden drámai változás nélkül »kultúratudománnyá« átépített »cultural studies«-ban tulajdonképpen soha nem létezett a szkepszis az irodalom azon képességét illetően, hogy az a nyelven kívüli valóságra vonatkozik. Ellenkezőleg, a kultúratudósok körében néha oly zökkenőmentesen kapcsolódott egybe a kvantitatív-empirikus kutatás érvényességébe vetett bizalom és egyfajta episztemológiai gondtalanság, hogy e konvergencia szerény filozófiai eredményei – egyfajta kontraszthatásként – majdhogynem vonzónak tüntették fel a dekonstrukció referenciától való makacs tartózkodását.
[…]
[A]z irodalomtudományt mint intellektuális erőteret mindaddig fenyegetni fogja a stagnálás veszélye, amíg megmarad e két pozíció között, amelyek kontrasztként és feszültségként tudják egymást semlegesíteni.”[2]
Az Echinox magyar oldalainak szerkesztői jelen ankét keretében annak eredtek nyomába, hogy mennyire érvényes egyáltalán a gumbrechti diagnózis. Valóban a német irodalomtudós által kijelölt területek között húzódik a törésvonal? Kelet-közép-európai perspektívában, az egykori keleti blokk országainak irodalomértésére is ugyanez a diagnózis volna érvényes? Történt-e említésre méltó elmozdulás az irodalomtudományok terén a Gumbrecht-esszé megjelenése óta eltelt bő évtized során? Sorozatunk Berszán István válaszával folytatódik (Berszán István a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének intézetveztő egyetemi tanára).
Kádár Gergő: Most, 2024-ből visszatekintve, mit gondolsz, érvényes volt-e az, ahogy a német irodalomkutató összefoglalta az akkor aktuális irodalomtudományi állapotokat? Ha érvényes volt, miért? Ha nem volt érvényes, miért nem?
Berszán István: Mivel Gumbrecht 2011-es helyzetjelentése óta eltelt 13 év, és most Kolozsváron beszélek róla a saját perspektívámból, nyilván kissé át fogom rajzolni az erővonalakat, de átfedések is lesznek a két látlelet között. A kultúratudományok fokozatos térhódításával szerintem inkább a diskurzus-elv és a kontextus-elv került szembe akkoriban egymással, de ezt a vitát a radikális konstruktivizmus paradigmája még túlélte. Csak annyi változott, hogy a semmi sincs a szövegen kívül tézisét a semmi sincs a kultúrán kívül tézise váltotta fel. Vagyis az én szememben a dekonstrukció és a kultúratudományok feszültsége nem annyira a szöveg és a rajta kívüli világ kontrasztját képezi, hiszen a kultúratudományok is a társadalomra és az ember teremtette, tágan értett kultúrára korlátozza a valóság fogalmát.
Csodálkozom, hogy Gumbrecht nem is említi az akkoriban látványosan megizmosodó ökokritikát, pedig már nemcsak az első nagy ökokritikai Reader volt kéznél, amelyet Cheryll Glotfelty és Harold Fromm szerkesztett 1993-ban, hanem 2004-re elkészült Greg Garrard beszédes című összefoglaló munkája is a Routledge kiadónál: Ecocriticism. The new Critical Idiom. És éppen 2011-ben jelent meg Timothy Clark kézikönyve: The Cambridge Introduction to Literature and Environment. A kultúratudományok irányvonala számolt ugyan a társadalmi valóság trendjeivel: a marxi értelemben vett osztályharccal, a rasszizmus ellen küzdő posztkolonializmussal, a nők jogaiért kiálló feminizmussal vagy a médiatörténeti változásokkal és a piac befolyását mérlegelő kultúragazdaságtani kapcsolatokkal, de ezekből, az egyébként sokirányú kutatásokból nem derült ki, hogy van Föld; hogy a társadalom, a kultúra és a piac nem önálló rendszerek, hanem szükségszerűen a nem emberi környezetbe ágyazottak. Pedig a 2011 körüli időszakot már a radikális konstruktivizmus és az objektivizmus vitájaként is lehetne emlegetni, egy hol az egyik, hol a másik irányba részrehajló, törékeny egyensúly keresésének kísérleteiben. Amikor például kultúra és természet kölcsönös konstrukciójáról beszélnek, ebben egyfelől még a kultúratudományos konstrukcióparadigma érvényesül, de már felmerül a nem emberi önálló és aktív ágensként való elfogadása is, például a korábban kizárólag kulturális gyakorlatokként számon tartott művészetekben, köztük az irodalomban is. A táj kulturális konstrukciójának vizsgálata után végre arra is fény derül, hogy a nem emberi környezet nemcsak kiváltani képes a művészi vagy irodalmi érdeklődést, hanem folyamatosan befolyásolni is a művészi figyelem minden gesztusát.
K. G.: 2011-ben az irodalomtudomány állapota milyennek tűnt Kolozsvárról nézve?
B. I.: 2010-ben jelent meg egy tanulmányom Bodor Ádámról a budapesti Helikonban, amelyben a kultúratudományos irodalomfelfogással szemben a nem emberi bevonásával érvelek: Hegység, amely emberi nevet visel. Az ökokritikával én is csak akkoriban kezdtem ismerkedni, de nekem már a 90-es évek közepétől megvolt az a „harmadik pozícióm”, ahonnan előbb a diskurzusparadigmával, majd a kontextusparadigmával is megküzdöttem. Először csendelméletet akartam kidolgozni a nyelvi megelőzöttség, a textualitás és a retoricitás ellensúlyozásaképpen, majd a doktori disszertációmban – amely könyvváltozatában már azt a címet kapta, hogy Kivezetés az irodalomelméletből – abba az irányba indultam el, amit később gyakorláskutatásnak, gyakorlásfizikának vagy ökoritmológiának neveztem. A Minimum Party összművészeti alkotótábor irodalmár műhelyvezetőjeként már a 2000-es évek elejétől elkezdtem kísérletezni az irodalmi írás és olvasás figyelemgyakorlataival; 2007-ben jelent meg a bevált kísérleteket leíró Terepkönyv. 2011-ben még nem ihletett meg a húrelmélet, és nem kezdeményeztem a kiegészítő ritmikai dimenziók kutatását, de számomra már akkor is a gyakorláskutatói „harmadik pozícióm” összecsapásai voltak a legfontosabbak a radikális konstruktivizmus vagy működésimmanencia domináns téziseivel. Böngésztem, mondjuk, a Tudás archeológiáját egy erdőszéli roppant hárs koronájának valamelyik ülőalkalmatosságán, és hangosan vitatkoztam Foucault-val arról, hogy nem elég csak a beszédgyakorlatokat vizsgálni, ha az is érdekel, ami az irodalmi írás és olvasás idejében történik. A konferenciákon meg azzal álltam elő, hogy nem fér el minden a társadalomtörténeti térben. Alattunk jó mélyen például fortyog a láva: az nem társadalomtörténeti jelenség. De akkoriban még azt válaszolták az ideológiakritikát, irodalomszociológiát művelő kollégák, hogy utána kell nézni, milyen földrajzkönyvből tanultam, és rögtön kiderül, hogy a geológia is társadalomtörténeti jelenség. Sehogy sem tudtam meggyőzni őket – milyen jól fogott volna akkor Quentin Meillassoux! –, hogy a láva a geológia nélkül is fortyog, és már akkor is fortyogott, amikor nem volt még geológia és ideológia. Mivel akkoriban a korrelacionizmus és a társadalomtörténeti kontextusok képezték a bolygó szilárd kérgét az irodalomkutatók talpa alatt, engem úgy tekintettek, mint akinek kiment a talaj a lába alól…
K. G.: Hol tart ma az irodalomtudomány a Gumbrecht-féle helyeztképhez képest? Vajon még mindig a referencialitás vs. areferencialitás által kijelölt szembenállás mentén szerveződnek az irodalomtudományi iskolák?
B. I.: Annyiban talán érvényben hagynám Gumbrecht 2011-es helyzetjelentését, hogy ma is fenyeget a stagnálás veszélye az irodalomtudományban. Napjainkban a digitális bölcsészet képezi azt a mindjobban megerősödő trendet, melynek a mesterséges intelligencia várhatóan további szárnyakat fog adni. Elismerem, hogy a statisztikai mintázatok tekintetében valóban releváns kutatásról van szó, csakhogy az irodalom adatalapú vizsgálata eleve lemond az irodalomolvasásról: a kapcsolatteremtésnek azokról a kifinomult és intenzív kísérleteiről, amelyekbe az írásművészet gesztusai meghívnak és bevonnak. Ezért üdvözlendő az Object Oriented Ontology (Graham Harman) javaslata, hogy a tudás és használat mellett tanuljuk és tanítsuk meg a gyerekeinknek az esztétikai kapcsolatteremtésnek azt a „harmadik” lehetőségét is, amelyben a dolgok minden hozzáférésen túli kimeríthetetlenségével szembesülünk. Timothy Morton a többi életformával való nehéz együttélés tekintetében is példaértékűnek tartja a műalkotásra hangolódás, illetve a műalkotás ránk hangolódásának esetét. Vagy inkább eseményét. Magam is úgy gondolom, hogy a művészi gyakorlatok nagyszerű szövetségesek az emberi és nem emberi másikkal teremtett kapcsolataink tanulásának és újratanulásának égető szükségében, és általában a mindennapi gyakorlati tájékozódásunk igényességének, illetve kifinomultságának megszerzésében és fenntartásában. Azt hiszem, hogy a Morton-féle „tuning” vagy a Berszán-féle „gesztusrezonancia” nem áll messze a gumbrechti „Stimmung” igényeitől.
A stagnálás elhárítását én azoktól a kísérletektől várom, amelyek ki tudnak szabadítani bennünket az éppen aktuális paradigmatikus zárványainkból. A mai irodalomtudományi tájékozódásban ilyen például a történetiség időkoncepciója, mert a temporalitás sokféleségét csak a történeti konstrukció dimenziójára eső idővetületekként képes követni, ami súlyos torzulásokkal és veszteségekkel jár, már amennyiben az ilyen redukció során az eltérő ritmusú történések egyáltalán észrevehetők. A történés időirányának vagy ritmikai dimenziójának megfelelő gyakorlati kapcsolatteremtést úgy értem, ahogy Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében válik az irodalmi írás és olvasás tétjévé a más időkkel, a másik idejével találkozás. Most épp erről írok tanulmányt. De ugyanígy hivatkozhattam volna Bodor Ádám körzetregényeire, Philip Gross folyékony matériával együtt gondolkodó költészetére (The Watertable) vagy a Nemes Nagy Ágnes tárgyak, fák, röghegyek, tanknyomok és „a levegő nagy ruhaujjai” társaságában zajló versgyakorlataira… Úgy gondolom, hogy az irodalom kutatásában és oktatásában is itt az ideje a történetiségből más időkre hangolódásnak.
[1] Hans Ulrich Gumbrecht: Wie man die Wirklichkeit der Literatur heute denken kann = H. U. G.: Stimmungen lesen. Über eine verdeckte Wirklichkeit der Literatur. München, Hanser, 2011, 7–34., magyarul: Hans Ulrich Gumbrecht: Hangulatokat olvasni (ford. Csécsei D.). Prae 2013/3, 9–26.
[2] Hans Ulrich Gumbrecht: Hangulatokat olvasni (ford. Csécsei D.). Prae 2013/3, 10–11.