Hirdetés

A túlvilágról visszavágyakoznak.

Ablakom alatt hangtalan lekaparják

a vakolatot. Félnek a felejtéstől,

mint gyermek, ha kivárásában otthagyják.   

Ha így folytatódik, egyszer feladok

egy hirdetést, hogy mindazok, akik

reinkarnálódnak és emlékeznek

a házszámukra, jöjjenek el, hogy

idézzük fel a félbemaradt vitákat.

Talán a folyatások hiánya miatt

nem maradnak meg két napnál

tovább a sírokra tett virágok.

Csak olyat mondhatnak, ami igaz,

ami olyan régen történt, hogy már

nem fájhat senkinek.

Ha egyszer felkeresnek, szemükben

idegen emlékek romjait látom majd.

Még elszánt vagyok,

de ha jönni fognak, talán összeroppanok

e játék alatt, mint a korhadt kertlécek.

De addig türelmes leszek, és ha

éjszaka újra kaparni kezdik

a házunk oldalát, vizet viszek,

hogy reggelig ne szomjazzanak.

Nyakleves

Az Istené a legszebb utolsó szó,

ahogy azt mondja váratlanul:

vége.

Lényegtelen, hogy egy rántottához

épp akkor töröd a második tojást,

vagy hogy sietsz haza autóval,

mert vár rád az öröknek vélt família.

Jó esetben mind szűzlányok vagyunk

a halálnak, s ilyenkor testünket

összekapva, prűden még odébb állnánk.

Ekkor ránk mosolyog,

és mindenható kezével ad egy nyaklevest,

jelezve, hogy ezt nem lehet megúszni,

mint a parkolójegyet vagy egy meghívást

betegségre hivatkozva.

Innen következik a számadás.

Hol együtt nevettek, hol pedig ő egyedül.

Ne hidd, hogy végóráidban csak

szomorúság lehet.

A végén még feltesz pár kérdést, hogy

járnál-e misére, megszánnál-e minden

kérőt és abbahagynád-e a káromkodást,

ha újra halandó lehetnél?

De nem felelhetsz, hisz úgy tanították,

hogy ha már meg kell halni, akkor ne

ábrándozzunk, hanem fogadjuk el a sorsunkat,

így hát nem volt, amit mondanom,

s még egy kicsit súroltam a nyakamat.

Stafirung

Istennek nincs saját nevetése, 

legfeljebb este, amikor a pap

bezárja a templomot, és visszaemlékezik

a gyónásokra. A halottak bűntudata

visszaköszön az örökösök tetteiben,

úgy őrzik a pusztulás reményét, hogy

néha már a győzelmet is elfelejtik.  

Azt, hogy a változás nem szentségtörés.

Ha eljön a nap, összegyűjtöm nagyanyám

keresztjeit és elcserélem gyógyszerekre,

mialatt a többiek egymás hűlt helyére várnak.

Nincs, amiről csakúgy lemondanánk,

mert nekünk nincsen feleslegünk.

Már nem kérdem a megboldogultakat,

hogy mit tettek le, mert övék az asztal,

és övék a szék, rám és bennem csak

a mozdulat maradt. A süketség, hogy

az erdő hozzám beszél, de még most

sem értem, s közben félek, hogy csak

hamisítanék mindent, amit magammal viszek.

Így hát parázsból a szikrát, földekről

a tűrést és halottjaimtól

az egyszerűség csendjét bírom magammal,

s a szerszámokat majd útközben meglelem.