Egy debütkötet borítóján az Atlasz vállára veszi a holdat cím óhatatlanul a költői szerepvállalás kifejezőjévé válik: szándékot jelent ki, és helyet kér, betagozódást és elmozdulást ígér. Nagy Zalán verseskötetére pillantva szinte azonnal adódik a kérdés: mit állít magáról az a költészet, mely nem az égbolt – és még csak nem is a Hold –, csupán a hold tartására vállalkozik? Szerényebb, mint amire az olvasó Ovidius Atlasz-ábrázolásából következtethet: „a roppant/ Atlas: az ég-tengelyt ki nyakán hordozni hatalmas”?[1] Kevésbé kiszolgáltatott és magányos, mint ahogy Hésziodosz leírja a titán bűnhődését: „Atlasz tartja a tágas eget zord végzete folytán/ föld peremén”?[2] Korlátokat ismer fel, vagy a romantika felnagyított költőképzetét idézi meg – és talán egy Arany-sorra felel: „Letészem a lantot. Nehéz az.”
A Nagy-kötet címadó verssorára egészen a tizenharmadik szöveg felütéséig kell várni: „Atlasz vállára veszi a holdat,/ mikor hazafelé indulok/ az Eroiloron át,/ jobbra az Operánál,/ túl három tévképzeten.” (félreértjük egymást a 6-os buszon) A kötetcímből sejthető önpozicionálást azonban a vers visszavonja, érvényteleníti: „Atlasznak elege van/ a nagy szavaimból,/ azt szeretné, többé ne hívjam őt,/ az általam ismert legnagyobb hősköltőt./ Retteg a titán, öregedik,/ átharapja torkát az alágyűrt nemzedék.” A mitikus alak konfliktusos előképként jelenik meg,[3] melyről azonban nem derül ki, miként interiorizálja a versbeszélő – ha van egyáltalán ilyen azonosulási szándéka, és nem egyszerűen két egymástól független entitásról van szó: Atlaszról és a magát az alágyűrt nemzedékhez soroló énről. Nagy további szövegeiben sem tér ki ennek a viszonynak az értelmezésére. Nem bontja ki az Atlasz–költő–én hármas megfeleltetésének mozzanatait, azt, hogy a költő-versbeszélő hogyan és miért lép pont Atlasz helyébe. A félreértjük egymást a 6-os buszon felől a kötetcím inkább tűnik hangzatos marketingfogásnak, mint átgondolt szerepkijelölésnek, ami főként azért zavaró, mert a kötet leg-versei (őszintébb, súlyosabb, kiegyensúlyozottabb) éppen azok, amelyek a költészetet, az alkotási folyamatot és a művészlétet centrum és periféria között oszcilláló teherként, büntetésként, küzdelemként láttatják: még egy ima, Tűzfészek, În cele din urmă, lumea va arde – és ilyenként kölcsönösen értelmezik egymást a kötetcímmel.
Nagy Zalán erősen énközpontú versei között alig találni olyat, ami ne egyes szám első személyű megszólalásokból építkezne. Ezen ritka esetekben – a harminchárom szövegből mindössze öt ilyen: vadhíd, kétivarú, etűd, technovers, Rekviem egy tengerparti planetáriumból – rendszerint az egyes szám második személyű szintagmák is belső monológot vagy önmegszólítást közvetítenek. A koncentrált befelé fordulás, a ráközelítés az újra és újra lecsupaszított majd rekonstruált én leginkább védtelen mozzanatait állítja fókuszba. Ezek azonban nem a részegen, betegen, merevedési zavarok és egyéb gyanús kellékek közt eltöltött tudatállapotok („3 hete írom fejemben a nagy,/ fertőzött versem. Mióta Kolozsvárra költöztem,/ beteg vagyok, én így illeszkedem. […] Műszálas zoknik otthonos szagában/ fehérneműk szégyenfoltjai között/ minden részletre úgy figyelek,/ hogy az lesz a díszlet, én meg az alkotás.” Tűzfészek). A kiszolgáltatottság valódi pillanatai az önbizaloméi: „nem akarok így illeszkedni/ ez így nem rólam szól/ felbasz az is/ hogy felbasz hogy nem rólam szól/ de milyen dolog ez mondd/ milyen önkép milyen zavar milyen” (Tűzfészek). A versbeszélő ciklikusan rajtakapja, leleplezi és felmenti magát (B oldal, Hetedik nap, Mezcal days), időközönként viszont hagyja nagyra nőni, kiterjeszkedni a költőszerepet, melyet máskor eltávolít („Más vagyok, nagyon más, olyan álmaim vannak,/ amiket ti nem fogtok megálmodni sohasem.” Ébredés).
Az Evolúció Városa című vers megszólalója a szembenállás, felülemelkedés és kivonulás aktusában definiálja önmagát. A tömeggel (a Manőverben már a Tömeggel) ellentétben a szép érdekli, melyet Bábel-szerű elefántcsonttoronyból kíván szemlélni, elérni: „Épül már a barokk,/ nagy tornyot akarok a hegytetőre,/ a dús felhő mögé úgy fogok bepillantani,/ mint régen a szoknyák alá.” A hübriszt súroló vágyat azonban a groteszk és az (ön)irónia előlegezi meg („Kemény munka volt/ kacsalábakat gyűjteni a tóparton,/ hogy legyen min forognia/ az én drága palotámnak.”). Nagy Zalán a romantikus zsenikultuszra ráírja a posztmodern szkepszist, verseiben amegkettőzött világ- és önértés perspektíváját működteti, és ebben a fluktuáló szimultaneitásban keres(tet)i költő és költészet helyét, lehetőségeit, szerepét.
Az Atlasz vállára veszi a holdat alaptapasztalatai a kiüresedés és az elidegenedés. A transzcendenciáé: „mikor szerelték szét a jóistent/ mert azóta/ nincs alá nincs fölé/ még mellé sincs/ senki sincs” (Algoritmika); a nyelvé: „anyám mondja mindig/ hogy ahány nyelvet tudok/ annyi lábon állok/ és igazat adok neki/ csak sosem tudom eldönteni/ melyikkel lépjek/ ha indulni akarok” (În cele din urmă, lumea va arde) és legfőképp a megszokott formáké: „hogy mondjam az estét?/ kilopták a színeket a szinesztéziából.” (sétaváltozatok) Az Atlasz vállára veszi a holdat alaptapasztalatai azonban nem újkeletűek, másfél századnyi poétikai megoldásokhoz képest kell a kötetnek valahogyan újrafogalmaznia őket. A költő-versbeszélő próteuszi pózokban feszeng: „húszéves vagyok és gondtalanul akarok/ szájharmonikázni. ez egy üzenet, uram./ nem játszom hangszeren,/ és nincsenek gondjaim.” (még egy ima) – de a hiányt és a fölösleget nem idomítja öntőformához, inkább a súrlódást, a túlcsordulást mutatja meg. A kitöltési vágy szerénytelen, a nyugodt belehelyezkedés gyanús, Nagy Zalán tehát az önparódiához fordul („bármely nemes ügynek/ én legfeljebb a karikatúrája lehetek.” Hetedik nap); a mesterkéltséghez („kukákba hányunk, drágám,/ ha úton bárhova túl szépeket mondanék”, sétaváltozatok), a giccshez („mert muszáj elkövetni párszor/ az évszázad legszebb hattyúhalálát”, B oldal); a hatásvadászathoz („tegnap merevedési zavarom volt/ egy okos delfin látványától.” még egy ima) és rengeteg közhelyhez („úgy is mondhatnám hogy/ farkasbőrbe bújt az ártatlanságom”, mese). Az Atlasz vállára veszi a holdat nem akar szerény költészet lenni, sőt felnagyítja, eltúlozza a neki tulajdonított szerep jelentőségét, ugyanakkor rendre elbizonytalanodik, hogy ezt „szabad-e”: „Mit műveltél már megint/ magaddal, fiam. Nekem kell igazítanom/ fejeden a glóriát. Mesélj az ambícióidról!/ Miért kerülgeted őket?/ Kívánságaiddal versengenek a hullócsillagok.” (Mezcal days)
Az egyes versek kitartott bizonytalanságához képest a kötet zárlata mintha az állítaná, vannak egyértelmű válaszok: „milyen gyorsan jön a reggel,/ a megkönnyebbülés:/ kitolatni végre/ a félreértések parkolójából.” (a félreértések parkolója) Az önirónia és pátosz között lebegtetett szereplehetőségek közül tehát lehet, sőt szükséges választani – igaz, nem a megérkezéshez, hanem az elinduláshoz. És bár attól megfontoltan elzárkózik a kötet, hogy ki is jelölje a választás irányát, bármely nézőpont, hangnem, költőszerep, szöveg stb. a többi fölé emelése nem egy esetben annak rovására történhet. Ebben a játékban persze a kritikus sem védett a félreértésekkel szemben, és talán a legbiztosabb, amit megfogalmazhat, az a várakozás: milyenek lesznek azok a szavak, melyekből egyelőre a kezdet, az „énekelj hajnalig/ gyomorból énekelj” (În cele din urmă, lumea va arde) hallatszik?
Nagy Zalán, Atlasz vállára veszi a holdat, Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár, 2023.
[1] Publius Ovidius Naso,Átváltozások, ford. Devecseri Gábor
[2] Hésziodosz, Istenek születése, ford. Trencsényi-Waldapfel Imre
[3] Mennyire valószínű, hogy az Atlasz bírja című verseskötet szerzője, Pion István a „hősköltő”, akire a félreértjük egymást a 6-os buszon utal? A két kötetcím párhuzama és a költői szerepjáték hasonlósága („amikor végre nyakamra hág a Hold”, Pion István: A szegycsont felett) mindenesetre nem zár ki egy ilyen előzmény-olvasatot.
Echinox
Echinox este revista de cultură a studenţilor din Universitatea „Babeş-Bolyai”. Apare din decembrie 1968.
