
Szilágyi Júlia – Kitalálni. 100 nőnap után
Az Echinox magyar oldalainak szerkesztői búcsúznak Szilágyi Júlia esszéírótól, irodalomkritikustól, tanártól. Alábbi esszéjét a Jegyzetek az akváriumból című, a Korunk-Komp-Press gondozásában 2010-ben megjelent esszékötetéből közöljük újra.
Kitalálni
100 nőnap után
Nagyanyám már nem akart nő lenni. Tizenegy gyereket szült. De nagyapám még férfi volt.
Talán a lakásviszonyok is okolhatók azért, hogy a lányaik frigidek lettek. A fiaik meg nagyon szerelmes természetűek. Ilyesmiről persze egy puritán (haszid) családban szó sem eshetett. Honnan tudták mégis, már amit tudtak, a gyerekek? Hogy találtam ki én is? Ebben a családban előbb-utóbb minden fontos dolgot kitaláltak. Az első, a második vagy a harmadik nemzedékben valamelyik rájött. Kitalálta. Ez a szó – a magyarban legalábbis – kétértelmű. Ki lehet találni valamit, ami nincs, sosem volt, és lehet kitalálni azt, ami van, csak titkolják, mert szégyellik vagy félnek tőle. A Mama és a Tata gyermekei – nyolc élte meg a felnőtt kort a tizenegyből – féltek? Vagy szégyellték, hogy azt hiszik, azt gondolják, kitalálták, hogy az apjuk hatvanon jóval túl, erőszakoskodik az anyjukkal, aki meg ötvenen innen van?
Titok volt, és az is maradt. Akkor honnan tudom? Nem tudom. Kitaláltam. „Hívjam a tatát?” – kérdezte a második agyvérzés után édesanyjától nagylánya, a kedvenc. „– Ne… Legalább a halálos ágyamon ne lássam.”
Anyám nyolc-tíz éves lehetett, amikor egy reggel meghallotta, de meg is értette apja és két bátyja imájának egy mondatát. Hálát adtak az Úrnak, hogy nem nőnek születtek. Harcias sértettsége elkísérte a sírig.