Tudom, megígértem, 

hogy amint kiengednek bennünket a kórházból, 

hazatérünk, 

szavamat adtam, hogy otthon leszünk, 

mire betakarítani, 

fát hasítani, 

pergetni kell. 

Ne tessék haragudni a nagyvárosokért, 

lehetetlen időbeosztásokért, 

alvási és étkezési szokásokért, 

el nem ért autóbuszokért, 

késői válaszokért. 

Ne tessék haragudni, 

amiért nem tanultam meg magától 

határidőket betartani, 

irigylésre méltóan párhuzamosan parkolni, 

tiszta fejhangokat kiénekelni, 

konfrontálódni, 

önmagam megbecsülni. 

Ne tessék haragudni, 

amiért hagytam, hogy az erkélyen egyedül sírjon 

a rideg csillagok fényében, 

nem szorítottam a kezét a fantomgörcsök idején, 

nem tudtam, mi a fibróma, 

nem értettem, miért mondja csonkának magát, 

miért baj, hogy nem vérzik többé, 

tizenkét éves voltam, és annyit tudtam, több testvérem nem lesz. 

Tizenkét évesen több kiló voltam, mint maga, 

féltem az ábrázatától, 

a mélybarna, de élettelen szemeitől, 

az őszülő hajától. 

Mikor már édesapám is könnyezett, 

a daganat pedig hetek alatt többszörösére nőtt, 

betöltötte a kétemeletes házat a gondolat, 

hogy nemcsak testvérünk, 

de édesanyánk sem lesz több. 

Hogy édesanyánk nem lesz többé. 

Nézze, édesanyám, elhoztam, 

kit én szültem, 

véreztem, 

hordtam túl. 

Tudom, hogy sokan őt sem fogják elégnek tartani, 

elég vaskosnak, 

tisztának, 

érthetőnek, 

kellemesnek. 

Tudom, hogy ő is bizonyítani akar majd, 

hibiszkuszszirmokat hazudva, 

nagy szeptimjeivel titokzatosságot színlelve, 

menekülve a kromoxid zöld és ultramarin szempárok elől. 

Nem fog párnát használni alváskor, 

nem fogja behúzni a sötétítőket, 

szüksége lesz a lombok hajlására, 

az ablakhoz tapadó esőcseppekre, 

a Hold fogyásának látványára. 

Ne tessék haragudni, édesanyám, 

de ismét kérnem kell magától. 

Bocsánatot, amiért az egész megint rólam szól, 

amiért megint kérek, 

amiért nem tudok majd jó anyja lenni, 

amiért magára fogom hagyni, 

amiért kudarcot fogok vallani, 

bármennyire próbálkozzam, 

amiért szégyenkezni fog miattam, 

amiért üvegként eltörtem, 

és tetszett saját csengésem. 

Megértést aránytalanságaival, 

lázadozásaival, 

hevességével, 

lehetetlen ízlésével szemben, 

kérem, édesanyám, 

mikor nem fogja érteni őt, 

olyankor se értse félre, 

és bízzon bennem, 

hogy egy nap vissza fogok térni 

a fejsze, 

kapa, 

műlépes keret mellé.